Music Is For 2010 People 2. rész

Folytatjuk körutazásunkat a tavalyi trance dallamok világában, csemegézvén néhány olyan lemez között, melyekről muszáj megemlékezni. Mivel az előzőleg bemutatott darabok alkalmasak a nyugalom megzavarására, illetve a szomszéd körtefájának legallyazására, így most kicsivel könnyedebb ritmusok közé hajtjuk fejünket.

A fagyos Oroszországból érkezett hozzánk júliusban Avis Vox sejtelmes kislemeze, az Introspection Attempts. A dögös énekesnőt eddig főként a szintén ruszki Moonbeam duó oldalán láthattuk. A fiúk önmagukban is elképesztően zseniálisak, Avis-szal kiegészülve pedig biztosak lehetünk a nagyszerű produktumban. Bár ezúttal a producerpáros neve csak egy remix erejéig merül fel, nem lepne meg, ha az eredetit is ők jegyeznék. Ami egyébként egy nagyon eltalált, lazító darab, kellemes törtütemű dobokkal, egészen leheletfinom zongoraaláfestéssel, kitartó szubbasszal, transzba ejtő effektekkel és egy megkapó vokállal.
Háttérzenének tökéletes.

Maradjunk még mindig az oroszoknál. Hatalmas az az ország, ez visszaköszön abban is, hogy rengeteg nagy tehetség kerül onnan ki, ha az elektronikus zene talaját vesszük figyelembe.
Igor Butskhrikidze-t köszönthetjük, mint Invisible Sounds, míg a Duality fedőnév alatt két szibériai zenész, Alexander August és Matvei Valiev pihen meg. Utóbbi kettő nagy ismerője és lelkes művelője a hegedűnek illetve a gitárnak. A június elején ölünkbe pottyant Miami Sunset kislemezen ez bizony érződik is. Kiváló befektetés ez a megjelenés, igazi napsütéses szájízzel bír és annyi szent, hogy amíg élek, addig a tavalyi nyár fog róla eszembe jutni.
Mindegyik verzió tökéletes a dalból, viszon a (minő meglepetés) szintén orosz Alandanat remixe az, ami nálam nem tud elkopni.
Igazándiból sokban nem különbözik az eredetitől. Lassan siklunk, sodor minket a kompozíció, mintha csak lebegnénk a matracunkon a Balatonban, miközben sidechain-elt supersaw-k, légies pad-ek és már-már pofátlanul fülbemászó gitármelódiák ringatnak minket tova. A legelejétől a legvégéig: kötelező!

A trance-től kicsit elrugaszkodván, de tényleg csak egy leheletnyit.
Középiskolai informatika tanárom a sokoldalú emberek családjába tartozik, minek eredményeképpen előszeretettel ír ő elektronikus dalokat odahaza, csak úgy kedvtelésből. Tóth Zoltán, vagyis Thozoo idén meghajintotta a népet egy albumocskával, ami egész hatásvadász módon a Sláger címet kapta. A szintipop irányzatát magáénak tudó digitális zeneegyveleg 15 dalt tartalmaz, mindegyik valamilyen “-sláger” című, és a Reason 4 szoftverrel lettek megalkotva.
Ha figyelmesen hallgatjuk a lemezt, akkor az Extrasláger holtbiztos, hogy fel fogja kelteni az érdeklődésünket. Olyan fülbemászó dallammal operál a mű, hogy visszakézből nyomod rá a repeat-et. Az Extrasláger 2 egy chillout verziója a szerzeménynek, ami sajnos csak 1 perces, pedig napokig képes lennék elhallgatni. Anno meg is kértem Thozoo-t, lepjen meg a sávokkal, had remixelhessem a darabot. Hát ez mondjuk azóta folyamatban van, még sosem jutottam el a befejezéséig :).

Utoljára (tudom nincs meg a szokásos 5) egy nagylemezt ajánlanék Nektek. Az Armada Lounge harmadik évébe lépett tavaly. 2008-ban abban a szellemben tették le az első válogatáslemezt, hogy neves trance slágereket ültetnek át chillout-ba; ez egy olyan húzás volt, amelyet azóta is heves bólogatások közepette köszönök meg. A trance szerelmeseinek egyszerűen kötelező mind a 3 korong, viszont azoknak is figyelmébe ajánlom, akik szeretik a downtempo muzsikát.
Hihetetlenül eltalált változatok, varázslatos vokálok, gitár, zongora és törtütem minden mennyiségben, mindezt megsózva kellemes szintetizátor melódiákkal; ez jellemző az Armada Lounge darabokra. A harmadik kiadás májusban ütötte fel fejét a boltokban, azóta pedig rojtosra hallgattam. Mindenhez jó: tanuláshoz, alváshoz, elmélkedéshez, munkához, összebújáshoz és erőleves főzéshez egyaránt.

Fogyasszátok őket szeretettel :).

Music Is For 2010 People 1. rész

Folytatva a hagyományt, idén is bemutatnék Nektek pár olyan tavalyi dalt, ami bár nem fért bele a heti favoritokba, mégis érdemes róluk említést tenni. A borítókra kattintva elrepülhettek a webáruházba, ahol hozzájuthattok a dalokhoz.

2010-re virradóra érkezett ez a kis édes, a new yorki DJ Eco ezzel a kislemezzel indította az évet, és engem abban a pillanatban megvett vele, amikor először hallottam.
Idén is kitett magáért a producer, elképesztően jó évet zárt és esküszöm, hihetetlenül tehetséges! Debütáló albumát erre az évre várjátok (pirkadatkor, kelet felől).
Az And We Flew Away egyébként egy vérbeli instrumentális transz, bár némi vokáleffekt végigkíséri a kompozíciót, kellőképpen elősegítve az elszállást. Lágy, andalító effektusok ringatnak és sodornak eufóriába, miközben a dal marcona basszusvonala erős kontrasztot teremt; az összkép viszont mindenképp magával ragadó. A főmotívum a kiállás után fokozatosan bontakozik ki, fejből kiverni kissé nehéz és a sidechainelt basszussal karöltve pumpál is rendesen. És elszálltunk!

A szlovák Eduard Palkovsky, vagy álnevén Eddie Sender egy kibaszott zseni. Nincs jobb szó rá. Jó ideje tevékenykedik már ő a trance és a house határán, de amit ebben az évben művelt, amiatt számomra az év producere. Nem nagyon volt olyan szakasza az évnek, hogy ne érkezett volna tőle kislemez; mindegyik mestermű, egytől-egyig.
Ő egy leheletnyit progresszív figura, sok house elemmel, de mégis a felemelő dallamok talaján mozog, a júniusban megjelent Baltimore / Go For EP-je ezt százszázalékosan tükrözi is. Mindkét szerzemény nagyon jó, de a Go For az, amelyik jobban elnyerte a tetszésemet.
Ez a Go For kifejezetten a táncparkettákra való, de én idehaza is akármikor képes vagyok meghallgatni. Egy percig sem hagyja nyugodni az embert, lüktet, pumpál, sodor magával a kompozíció; szépen kikavart hangzások, vérpezsdítő dallamok sokasága, a sztereóspektrum minden részéből kapod az ívet, miközben a kissé visszafogott dobok csak mégjobban húznak. Eszeveszett!

A kanadai Arney Secerkadic idén sem bízott semmit a véletlenre. Bár debütáló albuma nem jelent meg, csak részletekben, 8 Wonders alteregója alatt is meglepett minket márciusban ezzel a falbontó EP-vel. Logika ZH-ra való tanulás alatt ment ez mindig nálam, viszont nem épp az olyan dalok közé tartozik egyik sem, amelyek hagynák az embert koncentrálni.
A The Crossover keltette fel igazán az érdeklődésemet a kislemezről. Kissé Dakota-s alapok, markáns szintetizátorhangok és egy olyan repedő supersaw akkord-dallam, ami leviszi a parókád: igazi rosszfiúval van dolgunk.

Júniusban landolt az új Markus Schulz-album és bizony tartogatott néhány meglepetést. Jó pár dal kissé semmitmondóra sikerült számomra, de képviselteti magát a másik véglet is: vannak hihetetlenül eltalált darabjai is a korongnak, melynek bemutatását itt a blogon olvashatjátok.
Ugyan külön kislemezen még nem élvezhetjük, de az egyik legszebb muzsika az Ana Criado-val közös Surreal lett szerintem. A cím tökéletesen tükrözi azt, amit kapunk: kellemes, andalító, transzba ejtő ütemek, finom pluck hangszínek, légies pad-ek és egy verhetetlen vokál turmixa az, amelyre a szám végén hirtelen rávág egy markáns akkorddallam; de milyen jól teszi! Aki még nem hallotta, az most tegye meg. Imádni fogja.

Haladva a bulizósabb vonalon, az amerikai Torin Schmitt rántott elő a zsebéből egy ilyen gyöngyszemet. Lényegében ezzel a dallal robbant be a köztudatba a producer, bár a megjelenésig hosszú út vezetett. A leheletnyi magyar vérrel bíró Ryan Takacs Merchant fantasztikus énekével nyakon öntött Follow-t már év elején élvezhettük Markus Schulz Las Vegas ‘10 válogatásalbumán, csak augusztus közepén szánta el magát a kiadó Enhanced, hogy megjelentesse.
A kék borító jelzi, hogy progresszív ütemekről beszélünk (a kiadó kék<->piros színkódot használ a progi<->uplift kislemezek megkülönböztetésére). Ropogó, gyors perkusszió, huncut hihat játék a háttérben és pajkos négyszögjelek adják az ütemet. A basszus hasonló, mint az And We Flew Away-ben, de ez így is van jól. A dalszöveg nem fog irodalmi Nobel-díjat hozni a konyhára, de eléggé fülbemászó ahhoz, hogy megragadja a hallgatót. Kellemes!

Következőleg könnyedebb talajra tévedünk :).

A hét favoritja 13.

A trance stílusának viszonylag fiatal volta miatt kevés olyan zenész van ebben a szcénában, aki már szinte a kezdetektől jelen lett volna. A ‘90-es évek közepén, amikor mi még épp, hogy csak pislogtunk a rendszerváltásból, a németek háza táján már olyan erős elektronikus zenei légkör jött létre, amilyen nálunk szerintem még ma sincs (na jó, akkor azért teljesen más idők jártak). Ennek a bizsergő, ambiciózus vonalnak a meglovaglói a Kyau & Albert páros, akik kitűnő példái annak, hogyan köthető életreszóló barátság az együtt zenélésből.
Ralph Kyau (balra) már akkor pörgette a lemezeket, mikor én még hosszú szőke hajjal feküdtem a rácsos ágyamban, ‘93-ban már meg is jelent a Modulation Experiments című dala. Ő akkor még valami techno-szerűben utazott, próbálta elsajátítani a zeneszerzés mozzanatait, illetve saját munkáit csavarta különböző underground összeröffenéseken. ‘94-ben már ott láthatjuk az ipar alakítói között, mikor is DJ Shandy-vel létrehozzák a Harmony Recordings-ot, ami után nem sokkal megismerkedik Steven Moebius Albert-tel. Mivel hasonló elképzelések vannak a zenét illetően, elkezdenek együtt munkálkodni; olyannyira összeszoknak, hogy 1997-ben a trance műfaj egyik legismertebb kiadóját alapítják meg Euphonic néven.


A Kyau vs Albert (majd 2006-tól Kyau & Albert)-ként tevékenykedő duó karrierje egyre meredekebben ível, az új évezred pedig nem várt magasságokba repíti őket. A ‘96-os első kislemezt, a Let Me In-t sorra követik a jobbnál jobb maxik és remixek, a 2002-es Save Me berobban de nagyon, a két évvel későbbi Here We Are Now című debütáló albumra pedig már ezrek fenik a fogukat. Ugyanebben az évben remixelnek a Young Parisians-nek a Jump The Next Train című kislemezükre, ami nagyot dob az ismertségükön.
A dömping azóta sem állt meg, elég, ha olyan nagy dalokat említek, mint az Are You Fine, az Always A Fool, a Hide & Seek, az I Love You, a Grrreat vagy a 7Skies.
A 2010-es évben egyrészt fúzionáltak Above & Beyond-ékkal, és a két csapat kiadójainak neveiből alkotott Anphonic (Anjunabeats + Euphonic) rottyantott oda a célközönségnek, másrészt egy egészen új oldalukról mutatkoztak be a Once In a Life-fal valamint nemrég a Painkillers-zel.
Van egy érdekesen uplifting stílusuk a srácoknak, holmi behatárolhatatlan valami az, amit csinálnak, de mindenképp nagyon megkapó. A legtöbbször rövid, ám fülbemászó szövegekkel operálnak, de van, hogy nagyobb lélegzetvételű énekkel is megkínálják a dalaikat, csak úgy házon belül, mivel a legtöbbször maga Albert danolja el az eldanolnivalót.
Az április 9-én érkezett Once In A Life sem különb, viszont egy egészen alternatívabb hozzáállást tanúsítanak a producerek, legalább is ami az eredeti verziót illeti.

Az Original Mix-re, ha nem mondanák, hogy Kyau & Albert, még azt is rávágnám, hogy Nic Chagall. Slágergyanús, emészthető csengettyű arpeggioval indít, majd szakít a basszgitár és az élő, lassú dobjáték. Kifejezetten nem trance-szel van dolgunk, hanem valami poprock-breakbeat zabigyerekkel. Kissé nehezen kapjuk el a ritmust, a tört ütemek bezavarhatnak, miközben lágy hegedűk és visszafogott gitárdallamok közé szorítva siklunk keresztül a dalon. Albert hangja szépen passzol a kompozícióhoz, a dalszöveg is kellően slágeresre sikeredett. Egyszerű, de nagyszerű kis nóta ez, ami szinte bárki számára könnyed élvezetet nyújthat.

A Club Mix (melyből van egy hosszú és egy rádió változat) már sokkal inkább tükrözi a német páros eddigi munkásságát. Megy a taktus a huncut lábdob képében, immár 4x4-ben, mint a terepjárók. Magasan szűrve mászik be a középbasszus, aztán rá a mély, és mire elérjük a mágikus 1 percet (a legtöbb elektronikus zenében akkor hozzák be a basszust), már egy megfelelően táncolható összeállítás fültanúi lehetünk motyogó, mély szinusszal, játékos dobokkal a magas tartományban, meg a vokállal. Szépen lassan veszik át a főszerepet a hegedűk, nyakon öntve a betyáros basszusgitárral, a kiállásban pedig visszatér teljesen az eredeti verzió a maga kis breakbeat ütemeivel. A vokál még mindig kellemes.
Lassú akkord-dallammal dobják meg az adrenalinszintet a srácok, amely a kórusrész felé kissé begyorsul. Nem kell nagyon eldobni az agyat, ez is csak inkább a nyugisan táncolós kategória, de mindenképp klubbarátabb az eredetinél.


Kyau-ék nyitottak egy szélesebb réteg felé ezzel a dallal, úgy látszik; bár kérdéses, hogy sikerült-e. A nem rég megjelent Painkillers kislemezük is dettó ugyanezen az úton halad tovább. Kellemes nóták, otthonra nagyon ajánlom!

Videóklip:

Kyau & Albert – Once In A Life

Dalszöveg:

She needs to walk away
And all you feel
She's cold inside
And When you talk to her in vain
When she leaves you all alone
its so bittersweet
a moment you felt ok
so bittersweet
but now you can feel your

Once in a lifetime
Once you are the one crushed down
And filled with pain
so hard
Your lost In the Memories
Once in a lifetime
(Once In a Life)
Once you are the one who needs someone to hold you
so hard
you'll kill just to feel it now

Don't want to fall
but you fall right here
still then you close your eyes
you stare
its so bittersweet
a moment you felt ok
so bittersweet
but now you can feel your

Once in a lifetime
Once you are the one crushed down
And filled with pain
so hard
Your lost In the Memories
Once in a lifetime
(Once In a Life)
Once you are the one who needs someone to hold you
so hard
you'll kill just to feel it now

Once In a Life
(Higher)
Once in a lifetime
Once you are the one who needs someone to hold you
so hard
you'll kill just to feel it now

Kyau & Albert – Once In A Life
Euphonic Recordings, 2010. április 9.
01. Original Mix Video Version 3:36
02. Club Radio 3:13
03. Club Mix 6:23

A hét favoritja 12.

 

Egységben az erő – szokták mondani. Ez a zenére is igaz, hiszen amikor kettő, vagy több producer dugja össze a fejét, abből rendszerint jó dolgok sülnek ki. A 2010-es év eddig sem hozott szégyent ránk, ami a kollaborációkat illeti. Az egyik legjobban várt megjelenés ilyen tekintetben talán a norvég The Blizzard duó visszatérése volt 1 éves hallgatás után. A meghatározó hangzásvilágáról ismert formáció egyike azoknak, akik villámkarriert futottak be az elmúlt 3 év alatt: szinte a semmiből jöttek, rögtön az Armada-nál kötöttek ki és üde színt vittek a progresszív hangok világába.

Lars-Christian Nyheim és Tore Vatle Jensen párosa az év elején elkávézgatott egy párszor az ukrán Evgeny Smirnov-val, vagyis Omnia-val (nem összetévesztendő a fél-Aurosonic Evgeniy Smirnov-val, aki orosz), aki mindössze 20 évesen már olyan emberkéknek remixelhetett, mint Orjan Nilsen vagy Armin van Buuren. Ez a feltörekvő progresszív triumvirátus ebben az évben két nagyágyúval dörrentette meg a szcénát, melyek közül először a most bemutatásra kerülő Metanoia rengette meg a falakat.

A dal címe görög szó egyébként (Blizzardék szeretik az ilyen címeket, lásd Kalopsia), és ha vallási kontextusban használjuk, akkor bizony megtérést jelent.
Az Original Mix kellemes effektussal indít, és inkább a norvég duó stílusjegyeit hordozza (valószínűleg azért, mert ők azok, akiknek egyértelmű stílusjegyeik vannak, Omnia még lavírozik a dolgok között). Rövidke introdukció után megdolgoztatja a nóta a mélynyomóinkat, ugyanis megkapjuk azt a típikus, szaggatott, dögmély szinuszbasszust, amiből világossá válik, hogy egy Blizzard-dalról van szó. A ritmikája frankón eltalált, kellően variált, mégsem idióta. A fura, atmoszférikus pad, valamint a sejtelmes vokálfoszlányok (melyek néhol mintha magát a ‘metanoia’ szót kántálnák) kellően megadják a hangulatot, a bekúszó (ismét csak tipikusan Blizzard-féle) square arpeggio dallam pedig előrevetíti azt, amire majd számíthatunk a kiállásban. Fokozatosan lassulunk a breakdown felé haladva, amit nagyszerű hegedűdallamok kísérnek végig, némi női kórusnak hangzó betétekkel, na meg vokállal. Nincs túl nagy felpörgetés, a fődallam filterével variálnak a srácok, de a végkifejlet annál energikusabb.
Igazi proglifting szerzemény, amit szívesen fogsz hallgatni. Ringató effektusok végig, rendben kikevert szintetizátor hangok és egy elmegy-főtéma marha jó basszusvonallal.

Dennis Sheperd-öt köszönthetjük elsőként a remixelők sorában, aki ezelőtt főleg Cold Blue-val volt összenőve, de manapság egymaga is adagolja nekünk a trance és a house határán tengődő dalokat.
Ő kicsit lazábbra vette a figurát és mondhatni ‘kétszínűre’ gyúrta az eredetit. A pattogós, morcos progresszív alapok, a mély perkusszió, a szórványos basszus, valamint a kellemes arpeggio és a vadiúj, megnyerő zongorabetét kontrasztjáról szól a kompozíció. Kis megszakítások tarkítják a dalt, majd középtájon csatlakozik az ismert főszekció, kissé áttekert szintihangzással és az eredeti vokáldarabkáival. Az elszállást kemény visszahúzás követi, száraz dobokkal és basszussal, de aztán fokozatosan visszaépül a nóta és bejönnek a hangulatos szintidallamok is.

A kislemezen találhatjuk még a litván, ám Angliában élő Eldar Abdulajev (a Warhammer-széria kedvelői biztos mindig poénkodnak vele), vagyis EDU remixét.
House-os alapok között egy aranyos kis hangzás játszik egy gyors dallamot, mely végigrohan majd az egész dalon, persze dallamában igazodva a többiekhez. Ez a hang és a nem túl pofátlan szinuszbasszus határozza meg lényegében a remixet, a dobok kissé megbújnak a háttérben. Sunyin játsza a főtémát egy visszafogott pluck, a kiállást pedig észre sem vesszük, úgy csusszanunk bele. A végkifejlet történetesen semmi újdonságot nem hordoz, úgyhogy arra nem is érdemes szaporítani a szót.
Elhallgatható darab, de annyira nem vett le a lábamról.


A március 29-én napvilágott látott Metanoia tehát újabb mérföldkő a The Blizzard páros karrierjében, nem mellesleg egy nagyszerű kollaboráció Omnia-val. Ezen kívül ők hárman követték el Susana debütalbumára a címadó dalt, vagyis a Closer-t, ami szintén nagyon jól sikerült és kellőképpen megostromolta a toplistákat (bár Omnia-t abból is nehéz kihallani).

The Blizzard & Omnia – Metanoia
Soundpiercing, 2010. március 29.
01. Original Mix 7:13
02. Dennis Sheperd Remix 7:46

03. EDU Remix 8:21

A hét favoritja 11.

Mai delikvensünk, a finn Miikka Leinonen azon producerek közé tartozik, akik iszonyúan tehetségesek, mégsem mondanánk rá, hogy az a kimondottan főállású zeneszerző. Meghúzódik a háttérben, viszont ha olykor-olykor megsuhint egy megjelenést, akkor biztosra vehetjük, hogy nagyon jó dalról van szó. A 31 éves Jyväskylä-ban élő fiatalemberről egyébként nem sok mindent tudhatunk meg, ha körbenézünk az interneten, és a web2 nyújtotta közösségi gyümölcsökből is csak módjával csipeget; így aztán sok trance-szerető emberke nem is igazán ismeri.
Jó magam a 2006-os Vast Vision-szám, az Ellipse jóvoltából figyeltem fel rá, ugyanis a kislemezre olyan remixet hozott össze, hogy az a szó legszorosabb értelmében elképesztő! Ez idő tájt figyeltek fel rá a nagy nevek is, diszkógráfiáját pedig megannyi jól sikerült kislemez, koprodukció és remix ékesíti. Ez év elején megeresztett három EP-t is némi hallgatás után, s mind a Kingdom Fall, mind a Mirabel, mind pedig a most bemutatásra kerülő Exordium / Galiana is minőségi darab.

Miikka stílusa kellemesen ötvözi az uplifting trance-t és a progresszívebb elemeket, de inkább az előbbi területén tartózkodik. Mindig könnyen emészthető, hangulatos nótákkal operál, és kellemes anyagokat szolgáltat mind otthoni hallgatásra, mind buliba. Az április 6-án megjelent Exordium / Galiana kislemez tökéletes példa erre.

Az Exordium határozottan rugaszkodik el a földtől, kapunk a lábunk alá szokásos kick-clap-hat kombót, némi atmoszférikus, elnyújtott effektekkel a háttérben. Komótosan, magasan szűrve kúszik be a basszus, ami aztán ki is öli a dobokat, amint teljesen erejére kap. Érkezik vele együtt némi szintiprüttyögés is, egyre több aláfestő dallam veszi át a kompozíció vezetését. Visszatérnek a dobok, erősödik a nyomás, remekül bontakozik ki a dal. A különböző szintetizátor hangok átgondolt, táncoltató egészet alkotnak. A kiállást nyugodtan érjük el, ahol is köszönt minket egy elszórt dallamot játszó csengettyűszerű hang, megtámasztva szállós akkordokkal. Hirtelen váltunk: egy leheletnyit markánsabb szinti kínál bennünket egy magabiztosabb dallammal, hogy aztán egy kis felvezetés után odaadhassuk magunkat a végkifejletnek. Felemelő uplift muzsika sok energiával.

A személyes kedvencem, a Galiana nagyon sokban hasonlít az előző versenyzőre, de talán valamivel hangulatosabb és dallamosabb annál. Gyors, ropogós basszus és hangsúlyosabb szinti-jelenlét meghintve egy gitárszerű valamivel. Táncolós, adagolós összeállítás, miközben frankó melódiák simogatják az ember fülét. A két szám szerkezeti felépítése között is párhuzam vonható, a kiállást jelen esetben is szépen lelassulva érjük el, de amit kapunk, az természetesen különböző: a Galiana csodálatos zongorajátékkal kápráztat el minket a célegyenes előtt. Olyannal, amire egyből ráharapunk, ami megfog és nem ereszt minimum egy hétig. Ennek tetejébe jön a fődallam, egy szépen kitekert szintivel prezentálva; e kettő kombinációja teszi a nótát 2010 első negyedének egyik legjobbjává. Agyhúzós felpörgetés után semmi sem áll az utunkba: nyakunba kapunk mindent, amit eddig megismerhettünk, a szeletelő basszustól kezdve a zongorán át a ritmusos loopokig. A főtéma pedig nagyszerűen variálgat a kórus alatt.

A finn Miikka Leinonen eme kislemeze úgy érzem nem hiányozhat a minőségi trance-t kedvelő emberkék zenetárából.

 

Miikka Leinonen – Galiana

Miika Leinonen – Exordium / Galiana
Fraction Records, 2010. április 6.
01. Exordium 9:18
02. Galiana 8:33

A hét favoritja 10.

Égető Márió és Császár Előd történetére nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy igazi sikersztori. Ők pár éve valamit nagyon jól eltaláltak, amikor azt mondták, hogy mi most a Black Army név alatt zenélni fogunk hajhullásig. Az álnév aztán elmaradt és a világ úgy ismerte meg őket, mint Myon & Shane 54 (úgy látszik Előd is nagy 54 fan, mint én).
Nem most kezdték az ipart, Shane-t gondolom nem kell bemutatnom, Márió pedig az ezredforduló után vágott bele a lecsóba úgy istenesen. Az elmúlt közel 1 évtizedben sokat dolgoztak együtt különböző projekteken, de 2008-ban erősen összeültek és belemerültek a progressive trance mélységeibe.
Az első közös kislemezre, a Not A Lot Left / Sex On The Beach-re egyből ráharapott a neves Anjunabeats kiadó, bár nekem valahogy egyik sem jött át úgy igazán. Aztán a Trapped-del levitték a hajamat is, főleg a Michael Badal remix a frankó. Aztán az Armind-nál jött a Vampire, aminek már a bitjei is rojtosak a sok pörgetéstől világszerte, az All Night Rock & Roll pedig még Zsolti kollegának is nagy kedvence. Aztán remixeltek ők olyan neveknek, mint Sunlounger, Andy Moor, Armin van Buuren vagy épp az Above & Beyond.
Tavaly februárban a Tabuban Menno de Jong előtt belőlem kivitték a náthát, a pult mögött nagyon élik, az biztos. A mára hivatalosan is az Armada kötelékébe tartozó páros beutazza a világot és teker mindenhol, megállás nincs, imádják őket. Közben visznek kamerát is és dokumentálják a dolgokat, csekkoljátok a Youtube-csatornájukat.

Egy ámerikái turné során akadtak össze azzal az Aruna-val, akinek nagyszerű hangját már csodálhattuk Roger Shah, ATB vagy épp a Cosmic Gate albumain és a los angelesi forróságban gondoltak egyet és elkövettek egy Helpless című dalt, ami nekem ismét csak nem fogta meg a fülem túlságosan, nem úgy, mint a rá következő kollaborációjuk.
A Velvetine álnév bizony Máriót, Elődöt és Aruna-t takarja, az idei Safe (Wherever You Are) pedig le sem tagadhatná, hogy a két honfitárs konyhájában készült: frankó!

Az Original Mix nyugisan kezd, magasan szűrt basszussal és lábdobbal. A basszus enyhén szaggatott és már a elején érezni benne azt az igazi buliba való lüktetést. Rövidesen megkapja a mélyet a kick és némi vokálfoszlánnyal kínálnak minket a srácok miközben épülget a dobszekció. Egy rövidke megszakításban bejön a basszusvonal aztán már hasadunk is Aruna hangjától. A dal mélyszekciója egészen komplex minimum két basszust hallok ki. Az dalszöveg első versszakát némi nagy attack-kel megkínált pad kíséri, majd a kiállás a tőlük megszokott perkusszió roll-lal nyit. Lágy hangszőnyegek és kellemes gitárdarabkák között suhanunk a vokálrefrénnel, amit szinte muszáj énekelni. A kórus nem kap különösebb felvezetést, az egész dalra jellemző a nyugodtság, holott igazándiból bulizós nóta ez. A kifejletben visszatérnek a hegedűk és a vokál, de én mindig úgy érzem, hogy valami hiányzik belőle. Ettől eltekintve egy nagyon baba darab lett.

A szintetizátorok nagy tudói és a trance muzsika négy lábon járó legendái, a Rank 1 duó érkezik egy remixxel, ami sokak szerint lealázza az eredetit.
Jönnek ismét a vokálfoszlányok, kissé intro-s a kezdés némi perkusszióval. Egészen finoman jön be egy tetszetős és gyors pluck ami lassan átveszi a vezetést a kompozíció felett, aztán egy HP filter tesz róla, hogy rendesen beleinduljunk a nótába izommély lüktető basszussal és a kick-kel. Az éledező dobritmusokat hamarosan visszaöli a vokál és egy pajkos szintidallam; a dal kezd újra felépülni de a refrén ismét csak visszafogja a dobokat. Aruna hangja meglepően szépen és tisztán szól a kiállásban, amibe olyan észrevétlenül siklunk bele, mint 15 whiskey után az ‘Egyetemváros’ táblába. Átveszi a vezetést egy ‘tötöröttö’ szintidallam és egy kellemes basszus, aztán egy kis szűrő és roll segítségével belecsapunk a kórusba, ami aztán döfi! Igazi ugrálós, hajhullatós.

Nem is hinnétek szerintem, de az Ian Flux & Thomas Blofeld Vocal Mix-ért szintén két magyar producer felelős. Ian a gitárok mellett az elektronikus zenét sem veti meg, míg Thomas maga Márió.
Az előbbi emberke tudása úgy érzem nagyszerűen visszaköszön a remixen, nekem ez a kedvencem a kislemezről a gitárorientáltsága miatt.
Kellően elszántan és progisan indulunk, határozott lábdobbal és snare-ral, melyre rákúsznak szépen a további dobritmusok és a szakító basszusvonal. Enyhe pad, effektek és be-beköszönő supersaw ritmusok mellett érkezik az ének. A kiállás andalító, transzba ejtő hegedűkkel és gitárarpeggio-val. Egy leheletnyit leáll teljesen a dal, majd berobban a supersaw-square hibrid főtéma, atmoszféraként némi közönségzajjal a háttérben. Igazi masszív trancer ez a remix, hallgatása közben jöttem rá, hogy mi is hiányzik az eredetiből.
Kapunk hozzá még egy dub változatot is.

Ékes példája a kislemez annak, hogy ez a két fiatalember nagyon ért ahhoz, amit csinál és úgy néz ki szép jövő áll előttük. Az külön pikantériája a dolognak, hogy Márió és Aruna azóta együtt vannak. Szeged-Los Angeles távkapcsolat rulez. :) Ja és már dolgoznak is a következő Velvetine dalon.


Dalszöveg:

I never felt fire like this before
Tearing down my walls on every side
And I never fell from higher than this before
The bridges burn, the morning turns to night
But I'm still alive
Can you feel me in your head?
Yea I wanna believe you're listening
And I'll find my way again
So tell me
Tell me where did you go...?

When I close my eyes
I feel you by my side
And I know you're safe wherever you are
When it burns too bright
I sing into the sky
And I know you're safe wherever you are
I know you're safe wherever you are
So far away
But I know you're safe wherever you are
Wherever you are
Wherever you are...

Íme egy nagyon jó fan-videó a dalhoz:

Velvetine – Safe (Wherever You Are)
Anjunabeats, 2010. március 08.
01. Original Mix 7:11
02. Rank 1 Remix 8:02

03. Ian Flux & Thomas Blofeld Vocal Mix 7:44

04. Ian Flux & Thomas Blofeld Dub Mix 7:45

A hét favoritja 9. rész

Egy leheletnyit le vagyok maradva ezzel a rovattal, de igyekszem behozni, mivel az elmúlt hetekben megjelent jó pár nagyszerű dal, ami elnyerte tetszésemet és róluk érdemes ejteni néhány szót…


Még valamikor március legelején történt az, hogy egy jó kávé és némi reggeli mellett vidáman böngészgettem az internetes zeneáruházak aktuális trance-megjelenéseit debreceni ex-albérletünk napfényes nappalijában. Ekkor lettem figyelmes erre a Cor Fijneman-kislemezre. A producerről érdemes tudni, hogy bizony nem ma kezdte az ipart, mintegy 10 éve tevékenykedik serényen mindenféle formációban és álnevek alatt. A 33 éves bredai zenészt az öreg rókák talán legjobban a zseniális Threesome gyülekezetből ismerhetik, aminek keretein belül Alco Lammers-szel és a mester Geert Huinink-kel együtt 2000-ben megírták a Mohave / Gobi maxit, amiről a Gobi valami elképesztően jó szám, még 2002 környékén találtam rá Sterbinszky apánk örökérvényű hypeROXYd/Trance mixalbumán (amit egyébként minden valamira való elektronikus zenét szerető magyar emberkének kötelezővé tennék a /House lemezzel együtt).
Geert Huinink-kel együtt még Dawnseekers alteregó alatt is alkottak, illetve Tiesto-val és Ronald Kramer-rel karöltve a Hammock Brothers név alatt rombolták a klubokat.
2004-ben belevágott egy saját kiadó egyengetésébe, nem máshol, mint a Black Hole Recordings berkein belül: ez volt az Outstanding, aminek első kiadványát is ő maga jegyzi Silence The Sneak néven. Egyébként a label gondozásában 90%-ban a saját alkotásait teszi közzé (Javier & Finjemaen, Miller & Fijneman, Dugunoz vs. Tha Roofas).

Szóval Cor ismét alkotott és idén először a Blow It All Away című kislemezt rakta le az asztalra. Egy jó ideje nem hallottam tőle semmit (pedig számos dalt írt) így ez felkeltette a figyelmemet, gondoltam belehallgatok, jók a srác ‘referenciái’ :). A címhez igazodván, teljesen szétrobbantotta az agyamat a dal eredeti verziója, hihetetlen remekművel állunk szemben, amihez radikális remixek készültek.

Az Original Mix komótosan indít, némi shiftelt hat-tel és nyugodt lábdobbal, amihez időközben csatlakozik még pár dobritmus, egy karakteresen melankolikus zongoradallam, illetve agyhúzás gyanánt egy erősödő supersaw pad is.
Visszafogja magát kissé a dal, teret engedve a csodálatos férfi vokálnak, ami az egész dal kvintesszenciáját szolgáltatja: komor, szívszorító dalszöveg, melyhez nagyszerűen sikerült eltalálni a hangot. (Egy bizonyos Cornelis énekelte fel a szöveget, akiről sajnos nem igazán tudtam előkotorni semmit; a hivatalos megjelenésben sincs megemlítve.) A háttérben morajló basszus, a határozott snare és a kimért zongora összhangja kísér minket, miközben elveszünk magában a vokálban, melynek egy gate-elt supersaw pad ad nyomatékot és vezeti el a hallgatót a kiállásba. A zongora elhalkulása után robbanásszerűen tör be a főtéma a már említett pad-del; a játszott akkordok csak még jobban rátesznek a muzsika bús hangvételére.
A kórus ehhez képest viszont egészen táncoltató és telt, a dobok kavalkádját és a fődallam hangorkánját a háttérben némi arpeggio téma feszíti tovább, majd csatlakozik egy magas tartományt megcélzó hegedű egészen lágyan és halkan, de aki észreveszi, az imádni fogja. A levezetés előtti utolsó nléhány ütemet a refrén teszi tökéletessé.
Egyszerűen imádni való, bár depressziós időszakunkban ne hallgassuk, mert le fogunk ugrani az első hídról (alföldiek hátrányban).

Dennis Verez remixe kőkeményen house-orientált. Némi magasan szűrt kick adja a ritmust az első másodpercekben, mely persze hamarosan megkapja a méltó mélyszekcióját is, miközben csilingelő és gyors dobok késztetik mozgásra az embert. A basszusvonal kissé csapnivaló, szerintem nem illik bele az összképbe. Hirtelen szakad meg a dal, hogy bejöjjön a vokál, illetve azt is hirtelen kiölve maga a fődallam, ami ugyanaz (és ugyanazzal a hangszerrel), mint az eredetiben, csak talán némi kakaót csavart rá a Dennis. Ezek után ismét csak hirtelen váltás keretében kapjuk vissza a dobokat és a basszust csupán, majd lényegében kezdődik az egész elölről, azzal a különbséggel, hogy ezúttal élvezhetjük a dallam alatt a dobokat. Érdekes módon bassz nélkül; a dal sosem teljesedik ki (ami a mai house zenék többségének legnagyobb gyengesége szerintem). A remix elveszíti az eredeti verzió mondanivalóját.

Dunugoz-t köszönthetjük a kislemez záróakkordjaként egy iiirtózatosan szeletelő drum & bass remixben. Az elején némi szöszmötölés a supersaw-val aztán durr bele a lecsóba, de nem ám úgy finoman. Vérlázító gyorsaságban suhanunk telt dobok, fejrázós ritmusok és egy mély brass között, melyet a titokzatos zongora és némi aláfestő pad kísér. Megszakadunk, érkezik a vokálrefrén, aztán ismét csak recccccs! Beszáll a teljes vokál is (kicsit furán hat egyébként), hogy kivezesse a kompozíciót a kiállásba, melyet a supersaw és a zongora határoz meg. Misztikusan darálós remix lett ez, nagyon jól kivitelezve.


A Blow It All Away tehát nálam jött, látott és győzött: karakteres és hangulatos, éneklésre késztető és szívszorító.

Dalszöveg:

I've gone deaf to everything, but the sound of rain.
I feel it getting colder now,  it just intensifies my pain.
I've gone blind to all but fear.
To everything that's not my own.
It's like I'm always on the run and I feel angry and alone.
I've gone numb to your advice.
There's nothing in the words you say.
That could summon all the winds and have them blow it all away.
Blow it all away.

Cor Fijneman – Blow It All Away 
Outstanding, 2010. február 22.
01. Original Mix 8:34
02. Dennis Verez Remix 6:05

03. Dunugoz Remix 7:40

- A hét favoritja 8. rész

Az az egyik jó dolog abban, hogy befutott könnyűzenei producer vagy, hogy beutazod az egész világot. Klubokba hívnak zenélni, na meg mindenféle egyéb rendezvényre, amelyekre általában más DJ-k is hivatalosak, így aztán rengeteg jó arccal lehet találkozni. Egy-egy ilyen találkozás pedig gyakorta sarkallja közös nóták írására a zenészeket, és az sem ritka, hogy életreszóló barátságok köttessenek a zenélés közben.
Így volt ez tavaly áprilisban is, amikor az amerikai illetőségű Istmo Music kiadó rendezett egy kis fesztivált El Salvadorban. A label egyébként meglepően kellemes, innovatív dalokat jelentet meg, elég csak ezt a kislemezt, vagy DJ Eco Garden State-jét alapul vennünk.

Szóval a második Istmo Music fesztiválra rászabadult Argentína két fenegyereke, Augustin Servente és Mathias Chavez, vagyis a Heatbeat formáció, akik már egész kicsi koruk óta imádják a zenét. Mindketten belefogtak a zeneírásba, majd 2006-ban találkoztak és attól fogva nem volt megállás: ontották a jobbnál jobb kislemezeket. A Paradise Garage zongoraszólamait, vagy a Nebula kegyetlen arpeggio-dallamát nem kell bemutatni egyik trance-t szerető emberkének sem. Nem igazán ragadtak még le egy stílusnál, képesek gyönyörű uplifting-et és falbontó, agyment techtrance-t is írni, nagyszerű párost alkotnak.
Hozzájuk csapódott be néhány nap erejéig a fesztiválon az Egyesült Államok-beli veterán, Randy Boyer, akit legtöbben valószínűleg az EnMass duóból ismernek, melyben a néhai Eric Tadla-val zenélt együtt, aki sajnos 2008-ban, 33 évesen elhunyt. Randy azóta nem is vitte túlzásba a zenélést, azt viszont mindenképp jól tette, hogy bevette magát a stúdióba Heatbeat-ékkel, mert a tavaly nyáron, HeatBoyer álnév alatt megjelent Happy Ending bizony beteg jó zenére sikeredett, bár meg kellett hallgatni párszor, hogy elkapja az embert a feeling.
Akkoriban írtam is egy bemutatót DJ Tempest blogjára, amit elolvasott maga a producer, Boyer is, és jó véleménnyel volt róla. De anno írtam erről is.

Szóval a Happy Ending engem megfogott és meglepetésképpen nem régen landolt egy újabb kiadása a dalnak, ezúttal a kislemezen egy Intro Edit-et és egy Exit Remix-et kapunk.

Az Intro Edit nagyon agyamentre sikeredett, imádom! Bármelyik élő szetett vagy rádiómixet nyugodtan lehet vele kezdeni, garantáltan szanaszéjjel fogja repeszteni a házfalat.
Lágy, megkapó hegedűvel indítunk, semmi rohanás, ahogy azt egy intro mixtől elvárjuk. Hamarosan egészen gyors törtütemű dobok csatlakoznak a játékhoz egy leheletnyi zongorával nyakon öntve, itt már érezzük, hogy valami történni fog. Hirtelen hal ki a kompozíció, az eddigi hangok helyére iszonyúan marcona, a főtémához hasonló supersaw akkord-dallam ugrik, kegyetlenül megsarcolva a hangsugárzókat. Az egészet olyan visszhang-effektel áldották meg producerék, hogy a hajad téped, egyszerűen sokként ér. Mindez után jön a felpörgés, gyors, pumpáló basszus borzolja a kedélyeket telt dobok alatt, mely elhozza nekünk az Original Mixből már ismert felállást: morcos basszusvonal, ami a szomszéd Sanyibából is kiviszi a náthát, nyújtott pad, szimpla dobszekció, kellemes háttér arpeggio és a főtéma. Igazi elszabadulós darab, a levezetésben pedig az ütemek végén úgy variálgatják a basszust, hogy arra meg kell őrülni. Nagyon jó kombinációja a keményvonalnak és az elszállásnak.

Az Exit Remix egy fokkal elvetemültebben közelít a dalhoz, visszafogott dobok, lágy, de azért ütős lábdob és duplarétegű basszusvonal jellemzi. Van egy mély basszus, ami igazából nem is annyira hallható, inkább csak adja a szubot észrevétlenül, míg felette egy reszelős bassz ropog. A kiállás hirtelen és nyugodt, kellemes pad-del és az eredetiből ismert arpeggio-dallammal. A basszus és némi hat jelzi, hogy hamarosan üdvözölhetjük a főtémát, amit eléggé megvariált Exit, mind a ritmikát, mint a hangszert. Ezt főleg a kórusban vesszük majd észre, ahol ugyanis a dallam agyonmanipulált, agyonvágdosott változata húzza az agyunkat, nagyon tetszetős!

Üde darab mind a kettő, híven az Istmo-nál megjelenő muzsikákhoz, ajánlom mindenki figyelmébe. Egy leheletnyit vad, egy kicsit lágy, egy csipetnyit bulizós és egy picikét otthon hallgatós.

HeatBoyer – Happy Ending (Remixed)  
Istmo Music, 2010. február 23.
01. Intro Edit 5:13
02. Exit Remix 6:28

Megvásárolni itt, letölteni itt tudjátok :)

- A hét favoritja 7. rész

Kétségtelenül megérkezett az idei év első igazán várt szerzői albuma, méghozzá a már említett szlovák üstökös producertől, Robert Burian-től, Sound Park címmel. A debütáló lemeze egészen átlagosnak hat és kissé megosztja a közönséges, azt viszont nem lehet tagadni, hogy akadnak rajta egetverően jó muzsikák. Ezek közül is kiemelkedik a tavalyi év végét megzizzentő sláger, melyhez nekem először szilveszterkor volt szerencsém, kocsiban utazva Budapest felé és egyből megfogott: ez a You.
Robbie előszeretettel kollaborál honfitársaival, így nem meglepő, hogy a dal vokálját a szintén szlovák, gyönyörű énekesnőnek, Zdenka Predna-nak köszönhetjük, aki nem mellesleg szomszédaink American Idol-verziójának döntőse volt anno 2005-ben, azóta pedig 2 albumot énekelt fel és jön a harmadik hamarosan. Megnyerő, határozott és karakteres hangja abszolút jó választás volt a producer részéről, de a zenei alapra sem lehet panaszunk: a január 29-én megjelent single, a You az év egyik must-have darabja.


Az Original Mix kissé high-pass szűrt lábdobbal vág bele némi cincogó hat-tel és visszafogott clap-szerű dologgal fűszerezve, melynek mélytartományaiba lassacskán beférkőzik egy morcos szinti effekt, aminek klimaxja ténylegesen belecsap az erőlevesbe. Szépen épülget a nóta lassúnak ható, fémes dobok és zakatoló háttérpluck által kísért kissé vészjósló pad közepette, amihez a vokálos “ouhhh-aahhh” is kellőképpen hozzáad. Igazán hangulatos az egész, a kiállás pedig még annál is jobban. Az énekre nem lehet semmi panaszunk, a dalszöveg megkapó, az énekhang tökéletesen passzol a koncepcióhoz, a refrén pedig lebilincselően fülbemászó. Az első kórus szekcióban az eddig háttérbe szorult jól ismert ritmikájú lüktető szinti kiteljesedik, átveszi a hatalmat a kompozíció felett, kísérve a kemény pad által. Mindezt megfejelve, Robert rárakott még az egész tetejére egy szagatott arpeggio-dallamot is mely nagyon megdobja a nóta dinamikáját.

A lemezen található Dub Mix a szokásos éneksáv nélküli verziót takarja, míg a Single Version pedig egy 3 perces rövid rádióváltozat.

A negyedik változat, a Chill Mix igen nagy meglepetésként ért engem, amikor kezem ügyébe került a kislemez. Bizony, Burian úr eme oldalát még nem igazán ismerhettük meg, de megmutatta, hogy nagyszerű chillout dalokat is tud írni, ugyanis ez a lassú, nyugis variáns fantasztikusra sikeredett. Búgó, mély szintiszőnyegek felett gyönyörű zongoraszólamokat és hangulatos hegedűdallamokat találunk, melankólikus arpeggioval megspékelve. A kissé dühös vokál pedig itt is érvényesül.

Dalszöveg:

Tell me baby
if it's so hard
To play my part
How many used to say

I am sorry today
What did I say
It wasn't your name

You feel confused
You don't trust me
And now I'm through

Feel for me baby
If it is not what you're made off
Then if it's got enough
for you not for me

I am sorry today
What did I say
It wasn' your name

You feel confused
You don't trust me
And now I'm through

Robert Burian feat. Zdenka Predna - You
Forza Music, 2010. január 29.
01. Club Mix 7:59
02. Dub Mix 8:01

03. Single Version 3:03
04. Chill Mix 3:25
Letölteni itt tudjátok :)

- A hét favoritja 6. rész

Igen-igen. Tagadhatatlan, hogy egyik kedvenc producerem Arnej, aki 2008 végén úgy robbant be a látó-, és hallóterembe, mint egy jól megpörkölt erőleves.

A Boszniából származó, majd hamar Kanadába kivándorló Arney Secerkadic-ot először talán úgy köszönthettük a modern zenei tánctér padlódeszkáin, mint 8 Wonders. Akkor, még 2004-ben, igencsak a szárnyait próbálgatta, ám hangzása még nem érte el a tökélyt; próbálkozott a lelkem, de sem a nagy siker, sem a megfelelő muzsikák nem jöttek. Kiaknázatlan tehetségét így hát még tovább hívogatta, hogy ugyan bújjon már elő. Sutba is dobta egy időre a csodás álnevet, és 2007-ben beröppentett két olyan nótát, hogy a falat kezdtük el kaparni: ez volt a Rendezvous és a People Come, People Go, ezúttal már Arnej név alatt. Innovatívan kellemes darabok voltak, és a producer nem pihent; ezután megjelent hihetetlen egymásutánban két kislemeze de ismét másik szerzői álnév mögött: Arney S. A korongok nótái, főleg a másodiké (The Night Before / Sunday Morning Walk) máig örökranglistások nálam, megkapóan hangulatosak, egy egészen új szintet tárnak fel.
Persze az Arnej-i énje is ontotta a slágereket: They Always Come Back, The Ones That Get Away, Bella, 7 Days és még sorolhatnám. A producer rálelt a saját hangjára, ami a szakmában igen fontos. Ördögien keveri a minimalista stílusjegyeket, a techtrance szintiket és a felemelő uplifting motívumokat, betartva egy olyan egyensúlyt, mely szerzeményeinek egészen egyedi hangzásvilágot teremt.

Tavaly aztán fel is röppent a hír, hogy készülőben van egy debüt album, de aztán jött egy váratlan csavar: a lemez késett és késett, sajnos nem Arnej hibájából: a kiadó úgy döntött, eltolja az egészet EGY EGÉSZ ÉVvel. Srácunk erre pedig azt mondta, hogy oké, de akkor minden hónapban megkínálja egy trackkel a közönséget, természetesen az albumból. Még ez előtt jött ki az első single, és a zeneszerző első vokál dala, a Strangers We’ve Become, melyhez Jaren húga, Josie adta a hangját. Azóta pedig kettesével jönnek a falatok, szeptemberben érkezett a There Are No Coincidences és a Tomorrow Never Comes Igen, Arnej mindig ilyen filozofikus címeket ad a daloknak (pölö Sex On The Beach :).
Nemrég, február 8-án pedig landolt a várva várt They Need Us, karöltve a kevésbé jó Ping Pong-gal.


A They Need Us Original Mix-e egy kis effekttel és laza ritmusokkal indul, nem siet sehová egy darabig. Offbeat klattyogások és határozott clap között folydogál a nem túl vérbő lábdob, melyet hamarosan elnyel egy húzós hanghatás, ami betessékeli nekünk a kegyetlenül szeletelgető morcos basszusvonalat. Ez a basszus aztán a dal végéig folyton manipulálódik össze-vissza, csak hogy érezzük a fankit. Hamarosan kiegészül az egész némi basszust utánzó, csak kissé elcsúszott szintidallammal, aminek hatására nagyon gyorsnak fogjuk érezni a számot.
A kiállás villámgyorsan ér minket, hirtelen egy nagyon nyugis felállásban találjuk magunkat, csak a mély lobog a háttérben halkan. És akkor gyönyörűszépen kezd betörni a fődallam: kifejezetten szaggatott hangok, első hallásra talán ide-oda dobálva egy megnyerően melankolikus szinti által prezentálva, de a fejünkből ezek után nehéz lesz kiverni a muzsikát. Érezzük, ahogy az egész hangzás bizsergeti a lelkünket.
A kórus lagymatagon kezd a kiállás után, fokozatosan épül újra a dal, de minden másodpercre elvarászló. A szerkezeti egységek közötti váltást kifinomult és fülgazmikus effektek végzik.

A Club Edit sokban igazából nem különbözik az eredetitől, pusztán csak a felépítésben. Két kiállást kapunk. A Radio Edit pedig egy 3 perces rövidített változat. Ahogy azt megszokhattuk

A Ping Pong Original Mix-e található még a lemezen. Ez valahogy kevésbé fogja meg az embert, kicsit töltelék íze van. Teltebb dobszekció jellemzi, mint a They Need Us-t, a basszus viszont hasonlóan lüktető, bár az azt játszó szinti merőben más hangzású. A hirtelen kiállásban elgondolkodtató, lágy supersaw pad-del találjuk magunkat szembe, ami magában igen szép, de sajnos nem sokáig élvezhetjük, egy jellemtelen, monoton, gyors arpeggio veszi át a helyét az érkező kórusban, ami onnastól végig is recézi az egész dalt fémes háttéreffektusok, táncoltatós hihatek és pumpáló basszus közepette.


Arnej tehát ismét jelentkezett. A manapság videójáték zenéket is komponáló művész sajnos kezd megkopni, ez érezhető, ettől függetlenül képes olyan nagyszerű dalokat is írni, mint a They Need Us. Félteni tehát nem kell “2008 legjobb producerét”.

Arnej – They Need Us / Ping Pong
Coldharbour Recordings, 2010. február 08.
01. They Need Us (Original Mix) 6:47
02. They Need Us (Club Edit) 6:42

03. They Need Us (Radio Edit) 3:23
04. Ping Pong (Original Mix) 6:51
Megvásárolni itt, letölteni pedig itt tudjátok :)

- A hét favoritja 5. rész

A Magic Island Recordings ismét egy igen jó évnek néz elébe. A kopasz Roger Shah sosem áll meg, a fél blog belőle áll ki, de nem tehetek róla, jól csinálja, amit csinál. Sőt, tökéletesen. Megtalálta önmagát, tudja, hogy mit akar, és hihetetlen tempóban dolgozik, ráadásul olyan nevekkel bandázgat manapság, akiket nem igazán kell bemutatni a szcénának. Jelen pillanatban is minimum 3 dalon dolgozik, és a legutóbbi rádióműsorában elhangzott bejelentése alapján valószínű, hogy az új Sunlounger album dalai azok, ami állítása szerint valamikor a nyár végén fog megjelenni. Hihetetlen!

A szintetizátorok másik végén ezen a héten a trance műfaj egyik legjobb férj-feleség kombója áll, a ‘Bíró’ Judge Jules és Amanda Angelic személyében. Őket talán jobban ismerhetitek az ezredforduló idején alakult Angelic formációból, amelynek rajtuk kívül a zseniális Darren ‘DT8 Project’ Tate volt még az alappillére. Ki ne emlékezne az It’s My Turn-re? Na? Ugye.

Jules, alias Julius O’Riordan egyébként igen fanki pali, azt tudni kell róla, nem sok ilyen életvidáman agyament producerrel találkozhat az ember, de hát neki már bejött az élet: a ‘90-es évek eleje óta tolja az ipart és a kontentot, meghatározó személyisége a műfajnak. Illegális partykkal kezdte ő is, Londonban, a Bíró (Judge) becenevet pedig barátai aggatták rá, amiért jogból diplomázott. Mindezek előtt pedig az indie-t ‘'kamázta’, szóval őt is sikeresen átállította az elektronikus zene. Nagyon sikeresen.
Felesége, Amanda, az Angelic felbomlása után a háttérbe húzódott, de most ismét itt van: február elsején kijött a Hold On című kislemez!

Négy verzió található a korongon, bár ezek közül kettő érdemel igazán említést, a másik kettő egy dub (vokál nélküli) és egy rövidített rádióverzió.

Az Original Mix-nek titulált, ám inkább Roger Shah mixnek ható variáns bizony az, amit megszokhattunk a producertől. Már-már kísértetiesen hasonlít előző dalaira (I’m Not God, Healesville Sanctuary), sokáig ódzkodtam is tőle, de végül beadtam a derekam: ez a hangzásvilág még mindig levesz a lábamról. A basszusvonal ugyanaz a ropogós anyag, ami az előbb említett dalokban, az open hat-jét egy éve nem cserélte le Shah, csakúgy, ahogyan a szinti presetjeit sem, max kicsit pofozgatta őket. Tucatzenének ható kreálmány ez, de akkor is: jó, basszus. Energikus, nyárias, táncra késztető egyveleg, gyorsan pattogó főtémával, lágyan zakatoló háttérhangokkal és iszonyúan fülbemászó vokállal. Az ének egyébként kissé szexuális töltetű, kedves Amandánk arról énekel, hogy a hapi jobb, ha vár az összebújással, mert bizony ő még nem készült fel erre. Úgyhogy férfibarátaim, hátrább az agarakkal és hold on, nem kell sietni, nyugodtság. Várjunk az igazi érzelmekre.
Ja és persze gitár is elhangzik a dalban, eleinte fura, de megszokja és megszereti az ember.
A rádió és dub verzió ebből a dalból van.

Természetesen Jules is belenyúlt a masszába egy remix erejéig és nagyon jól tette! Egy igazán jót főzött nekünk a nagy öreg, hangulatos kompozíciót kapunk a lábunk alá. Lassan indul be, de aztán annál energikusabbá válik. Pumpáló lábdob, kissé jobbra pan-elt hat-ek, folyamatos, mély basszusvonal, amit egy lüktető akkordokat játszó szinti és egy háttérben pluttyogó szinuszhang egészít ki. A vokált meghökkentően megváltoztatta a producer (más a ritmikája és szerintem a hangneme is), bár ha valakinek a dal énekese a felesége, akkor úgy érzem ezt akár a reggeli kávé közben is megteheti. A kórusban egy laza kis pad borzolja a kedélyeket, meg egy moog-szerű fanki basszus, nehéz megállni, hogy ne mozogjon rá az ember.
Nagyon jól sikerült darab!

Aki szereti Shah-t és szereti Jules-t annak kötelező.

Judge Jules & Roger Shah feat. Amanda Angelic – Hold On
Magic Island Recordings, 2010. február 01.
01. Original Mix 8:29
02. Dub Mix 8:05

03. Radio Edit 3:53
04. Judge Jules Remix 7:01
Megvásárolni itt, letölteni pedig itt tudjátok :)

- A hét favoritja 4. rész

Bizony nehéz válogatni így az év eleji megjelenésekből. A szcénának is kell egy kis idő, míg beindul az élet szilveszter után, főleg ebben a modern világban, ahol naponta annyi zenei kiadvány érkezik, hogy azt sem tudjuk merre nézzünk, sokszor a minőség rovására. Aztán meg vannak azok a trackek, amiket első hallgatás után nem talál túl vonzónak a fogyasztó. Porosodik egy darabig; órákig, vagy talán hónapokig, aztán véletlenül lejátszod és be kell látnod: hogy a viharba pihent ez itt eddig? Gondolom Veletek is megesett már ilyesmi.

 

Eheti első delikvensünk (aki igazából múlt héten kellett volna, hogy landoljon itt) is egy ilyen szerzemény: eleinte nem tetszett, de aztán szép fokozatosan beleszerettem. Az elkövető személyéről megoszlanak az álláspontok, ugyanis van, aki szerint M.I.K.E. a producer, van, akik szerint viszont felesége Caroline bújik meg ezalatt a Caromax álnév alatt (ezt mondja ugyanis a Discogs is). Én úgy vagyok vele, hogy valószínűleg mindkettejük keze-lába benne van a dologban.
Ami viszont biztos az az, hogy M.I.K.E.-ot nem kell félteni, ha zenélésről van szó; mióta 10 évesen egy Depeche Mode koncert megváltoztatta a kicsi Dirk Dierickx agyának kattogását, azóta azon van, hogy megtáncoltassa a nagyérdeműt. A belga származású producer már 13 éve morzsolja a hangfalakat a legkülönbözőbb álnevek alatt, melyeket talán jobban is ismertek, mint a polgári nevét (ugyanis 2000-ben megváltoztatta a Dirk-et Mike-ra).
A Push gúnya alatt komponált Strange World-öt biztosan mindenki vágja, de az Absolute alteregója által szerzett Dolphin’s Cry is nagyon fanki, vagy manapság a Plastic Boy-os megnyilvánulásai. Most, január 25-én pedig megjelent tőle egy újabb EP az Armada-s Pilot6 kiadónál (érdekesség gyanánt: Pilot6 az irodaház neve, ahol a kiadó székhelye található).

A Silk / All The Good Things egy kicsit progresszívabban rotyogós kislemez, leheletnyit szokatlan a producertől (bár tagadhatatlan, hogy ő is változik), de Mike ezen a lécen is magabiztosan áll. A statisztika szerint az EP-k első dalai szoktak a jobbak lenni, itt úgy érzem más a helyzet; a Silk valahogy nem jön be. De nézzük hát miért is:

 

Selyemnek nem nevezném ezt az erőteljesen progisan induló darabot. Tompa lábdob és pattogós, szintén tompa basszusvonal csap a bablevesbe, kiegészülve némi clap-pel és perkusszióval. Egy teltebb basszus és egy monoton szintiakkord háborúzik egy darabig a minimális dobok felett, míg a háttérben agyonmanipulált pad-ek terülnek el. A szintik húzásából érezhetjük kicsit, hogy jön egy kiállás, ami viszont sajnos számomra kevés: bár a tötöröttö főtéma határozottan ropog a félénk mély hangok felett, eleinte a szaggatott mellékdallamot nagyon nem érezzük oda valónak. Észrevétlenül megyünk a kórusrészbe, majd a levezetésbe; igazi otthon hallgatós nóta inkább, melynek szerkezeti egységeit egybemosta a producer.

Na az All The Good Things már egyből tetszetősebben indul. Lábmozgatós harsány hihat-ek, odarakós kick és egy kis reverzióval felerősített határozott clap szolgáltatja az alapot. A kellemesen morgós basszus előtt még az arcunkba csap a főtéma egy variánsa, ami valahol Deadmau5 és Arnej között ingázik, de nagyon jóra sikeredett; végigfut az egész dalon, nem nagyon áll, max csak a háttérbe somfordál. A kiállásnál köszönthetjük az előbbi dallam kiegészítőjét, egy leheletnyi attack-kal ellátott igen érdekes hangzású szintit, amit viszont majd csak a levezetésnél hallunk felcsendülni újra egy kicsit. A kórusban viszont váratlanul lép be egy nagyon fanki arpeggio alig észrevehetően. Egy hangulatos, inkább bulizósabb szerzemény ez, ajánlom minden progi-szerető emberkének.

M.I.K.E. presents Caromax – Silk / All The Good Things
Pilot6 Records, 2010. január 25.
01. Silk 7:07
02. All The Good Things 7:36 
Megvásárolni itt, letölteni itt tudjátok :)

M.I.K.E. weboldala (nagyon baba!)

Facebook
Twitter

- A hét favoritja 3. rész

Vannak olyan dalok, amelyek eredeti változatukban jók ugyan, de hallgatás közben érezzük, hogy ebből bizony többet is ki lehetne hozni. Valamit hiányolunk, igazából mi sem tudjuk sokszor, hogy mit, de ott belül érezzük. Aztán ha szerencsénk van, jön egy zenész, aki kihozza a jóságot a nótából, pont úgy, ahogy mi tudat alatt elgondoltuk. Na, ezen a héten pont ez ilyen jelenségről ejtek szót.

Az eredeti kislemez még tavaly szeptemberben jelent meg a 2008-ban alakult Flashover-gyermeknél, a Levare Recordings-nál: két fiatal tehetség közös munkájának nagyszerű gyümölcsét ízlelgethetjük a Leave It All Behind szólamaiban, ugyanis a zenei alapokért az iráni ifjú, Masoud Fouladi Moghaddam felelt, míg a szerzemény igen fincsi vokálját az új üdvöske, Jaren Cerf húga, Josie szolgáltatta. Masoud ezzel a darabbal minden bizonnyal berobban majd a mainstream-be, hacsak nem hagyja kihűlni. Eddig csak néhány remixet könyvelhetett el honfitársainak, valamint egy kevésbé ismert kiadónál megjelent maxit.
Sokak tetszését elnyerte a muzsika, ám ami igazán nagyon durrant, az a Jorn van Deynhoven remix volt, amit sajnos eddig csak rádióműsorokban hallhattunk ugyanis kiadásra nem került; egészen most január 18-ig, amikor is landolt a Beatporton a Leave It All Behind – The Remixes.

Szóval végre valahára megkaptuk a Jorn van Deynhoven remixet, amit ezen a héten hallhattok a lejátszóban. Jorn-unk egyébként pályafutását tekintve a jött-látott-győzött kategória, 2007-ben ugyanis megnyerte az ATB által meghirdetett Desperate Religion remixversenyt, ezzel a lengyel P.A.F.F.-hoz hasonlóan megnyíltak számára a kapuk a hírnév felé. Főként remixei miatt istenítik őt, de ugyanakkor meg is osztja a szcénát: sokak szerint pusztán meglévő dallamokat ültet kicsit más környezetbe; mi tagadás, ebben is van valami. A Leave It All Behind remixe viszont egy igazán jól eltalált darab lett, amit még anno egy A State Of Trance epizódban hallottam.
Igazi súrolós uplifting trance csusszan a lábunk alá, amint elkezdjük lejátszani a nótát. Magabiztosan indul, erőteljes lábdobbal és némi phaser-rel megkínált hatjátékkal, melyre felpattan izibe egy clap is. Highpass szűréssel rotyogtatja be magát a telt és folyamatos basszus, ami hozza magával az eredeti verzió egy kellemes dallamát is, de még csak egészen a háttérben halljuk. Fejlötyögtető dolgot sütött össze a producer. Aprócska leépülés után már jön is Josie kisasszony hangja és a jól sikerült vokál, ami nagyon sokat dob az egészen. Az első, fülből nehezen kivakarható refrént még viszonylag lazábban éljük meg, semmi kiállás, semmi pörgetés, szépen belekúszunk, de azután már nincs menekvés. A kellemesen pattogós főtéma már egy hangulatos kiállás közepette kopogtat hangfalainkon, háttérben kísérve egy hangzást telítő supersaw pad-del. A kórus kellően hajtépős, megfelelően bulizós illetve kielégítően táncparkett repesztő, minden uplift huszárnak kötelező darab idén.

A második darab elkövetőjeként szintén egy nagyon ígéretes fiatalembert köszönthetünk, az eredetileg örmény, ám ‘91-ben az USA-ba vándorolt Manvel Ter-Pogosyan, vagyis művésznevén Amurai személyében. 22 éves mindössze, de már kotyvasztott zenét együtt Static Blue-val, Emma Hewitt-tal, Saint-Jules-zal valamint Tiff Lacey-vel, hogy párat említsek. A kellemesen progresszívebb ütemek megszállottja ő, akire nagy hatást gyakoroltak a kortárs komolyzenei alkotók (főként azok, akik a filmzenék területén munkálkodnak, pl John Williams).
Így hát az ő interpretációját is inkább azoknak ajánlom, akik szeretik a progit, de nem pl. a Dakota-féle szárazabb verziót, hanem azokat a darabokat, amelyek fankibban adják az életérzést.
Már egész telt dobjátékkal hasítunk bele a dalba és a kemény, de tetszetős basszus, a markáns repetitív szintidallam, valamint a refrén első szótagjainak manipulációja minden előjel nélkül akad fülünkbe. Táncra késztető, gyors és telt.
A vokál első versszaka is hirtelen jön, de a szintik visszafogják magukat jöttére egy kicsit. Szeretik, ha szól a vokál egy kicsit. Az éneket nagyszerűen variálgatja a producer, különböző szólamvariánsokat hallhatunk a háttérben, illetve néhol stutterel is. A kiállás is hirtelen jön, mert addigra elandalít minket az előbb említett effektus. Ringató szintiharc veszi kezdetét különböző hangok között, melyre Josie fantasztikus hangja még rátesz eggyel; a refrén szakítja meg az idillt, és csap a kórusrésznek nevezett lecsóba, amitől igazából nem sok újat kapunk, de nem is lehet rá panasz. Igényesen összerakott darab és nehezen tudtam választani, melyik legyen a favorit a héten.

Az új évtized legelejének egyik legjobb megjelenése ez a kislemez, mindenkinek ajánlom, komolyan.

 

Dalszöveg:

Verse:

Stop, leave your troubles at the door
Don’t walk into my space and try to bring me down
You know I am doing this because
Your lifeline is exposed and I won’t be the one to fault because
You don’t believe
In mystery
You ‘ve gotta have it all in front of you
You don’t believe
In mystery
You’ve gotta have it all in front of you

Chorus:
Just leave
It all behind, why can’t you
Leave
It all behind, why can’t you 

Masoud feat. Josie – Leave It All Behind – The Remixes 
Levare Recordings, 2010. január 18. 
- Producer: Masoud Fouladi Moghaddam
- Dalszöveg: Jaren Cerf
- Vokál: Josie Voight
- Vokálrögzítés: Matt Cerf
01. Jorn van Deynhoven Remix 8:05
02. Amurai Remix 6:55

Megvásárolni és belehallgatni itt, letölteni pedig itt tudjátok :)