Markus Schulz - Do You Dream?

A tavalyi Dakota album után a német-amcsi Markus Schulz kimászott a wigwamból, beleült az alvós székébe, hunyt egy kiadósat, majd belevágott egy újabb korong megírásába. A Coldharbour Recordings ősaptya mára kialakította a rá jellemző progresszív hangzásvilágot, amit nagyon jól demonstrált a 2007-es Progression című lemeze, ami akkora durranás volt, hogy csoda, hogy vulkáni hamut nem eregetett.

Tavaly felváltva kezdett el ügyködni az említett Dakota anyagon illetve a most bemutatásra kerülő albumon, ám míg az előbbi inkább kísérletező progi volt, addig a Do You Dream kissé slágergyanúsabb, mainstream-ebb lett, viszont ebben is akadnak olyan darabok, amiktől elkerekedik az ember szeme.

Lessünk is bele, mivel állunk szemben, de ajánlom senki se aludjon el, miközben hallgatja a június 15-én megjelenő Do You Dream?-et!

Ugorjunk vissza 2008 végére Béláim, ugyanis novemberben ismét megrendezték a Transmission megapartyt Prágában és Mr. Schulz-ot kérték fel arra a megtisztelő feladatra, hogy ugyan írjon már egy ‘himnuszt’ az apropóból. Hát ő neki is gyűrkőzött a feladatnak és így meg is született az első kislemez az albumról, a The New World. Annyira nekem nem jött be, bár a Coldharbour Mix az legallyazza a körtefát rendesen. Aztán majdnem egy évet kellett várni arra, hogy a producer újabb maxival repessze be a klubok üvegeit, de igazándiból a címadó Do You Dream kissé csiszolatlannak tűnt számomra. A harmadikként megjelent single-re szintén majdnem egy évet kellett várnunk, de ez legalább már valami igazán finom lett: a Dark Heart Waiting-hez olyan remixek születtek, hogy az valami fantasztikus, a rádióműsorok pörgették is mindegyiket orrba-szájba.

Markus-nak szokása a szettjeiben hihetetlen helyeken elrejteni az új dalait, így volt ez a megjelenésre váró Perception kislemezzel is, amit már másfél éve ellőtt, bár akkor még senki sem tudta, hogy mi a helyzet.

A Progression nyomdokain haladva ismét egy összemixelt anyagot kapunk a Do You Dream? képében (afenébe), 1 óra és 18 percen keresztül élvezhetünk 16 muzsikát, amik meg kell hagyni, kellőképpen változatosak.

Simogatóan, lágyan folyunk bele az albumba, először az Alpha State hullámain ringatózunk. Ez a darab az alvás előtti fázisról kapta a nevét, amikor már félig alszunk, félig meg dehogy. Rövidke, kellemes chill out intró, nyújtott padekkel és búgó szinuszhangokkal, a háttérben andalító effektekkel, amik tényleg képesek lennének álomba ringatni.

De már érezzük is a basszust, ahogy zakatol a fülünkbe és hohóó, azt mondja a Markus, hogy ‘nem alszol, babám’, ugyanis Sir Adrian hangja kizökkent alfából az Away-ben. Rájöttem, Adrian-nel nem lehet rossz számot csinálni, fantasztikusan karakteres hangja van, de hát őt a trance-et szerető embereknek már nem kell bemutatni. Gondoljunk csak a The Space We Are-ra, a Times X-re vagy a Clear Your Mind-ra. Az Away egyébként igazi bulizós darab, nagyon frankó basszusvonallal, ugrálós dobszekcióval és egy énekelnivaló dalszöveggel megkínálva. A szintik kapják a főszerep, bár a dobok közül a ride igencsak erőteljesen képviselteti magát a gate-elt supersaw, a gyors pluck és a be-becsilingelő csengő hangja között.

A Rain nyugisan indul némi phaser-rel megkínált square szintivel, aztán hirtelen kapjuk arcunkba az arpeggio főtémát, ami egészen olyan, mintha a New World és a Do You Dream zabigyereke lenne, de egyébként tök jó. Úgy néz ki ez a ritmika és hangszín nagyon bejött Schulz-nak. Építkezik a dal, bejönnek a dobok, amik szintén nem zavarnak túl sok vizet. A basszus is csak egészen mélyen morog, a mélytartomány egy részét inkább maga a fődallam tölti ki. Nagyon szép pluck hangszínek szaladnak a dalban a dallam egyfajta variánsaiként, miközben a háttérben megbújva szinusz szintiszőnyeg terül el. Egészen kellemes!

Hirtelen végzünk a nótával, majd ugyanilyen hirtelen csap a lecsóba a már említett Dark Heart Waiting lobogó mélyvonallal, négyütemenkénti supersaw szösszenettel és a Departure-ös Khaz hangjával, akivel egyébként a producer már nem egy nagyszerű dalt írt (Without You Near, Cause You Know). Nagyon-nagyon jó darab, az egyik legjobb és legslágeresebb az albumról, a vokál igazán megnyerő és a főtéma egyszerű arpeggioja is hamar belemászik a füledbe. Az albumverzió kissé másabb, mint az, amit a kislemezen hallhattunk, némi háttérdallammal meg lett kínálva és az ének egy eddig nem hallott falatját is megtapasztalhatjuk.

A dögös Jennifer Rene búgó hangját köszönthetjük a Not The Same-ben, ami szintén egy hangulatos szeglete a korongnak. Az ének kifejezetten jóra sikerült, felfigyel rá az ember. Ebben a szerzeményben is főleg a szintetizátordallamok dominálnak, ahogy azt egy progresszív muzsikától elvárhatjuk, bár inkább a szokásos sémát követi.

Node aztán jön egy kis uplift, érkezik a címadó Do You Dream, pattogós arpeggiobasszussal, határozott clappel, négyütemenként gate-elt saw paddel, amiről később lekerül a hangerőmegszakítás. Még mindig nem nyerte el a tetszésemet, pedig Markus beleoktojált egy kis vokált is csak az album kedvéért, de nem győzött meg. Jobb lett így, de nem az igazi.

Hetedik versenyzőként viszont egy egészen meglepő darab érkezik, szintén Khaz-zal a Last Man Standing. Megnyerő zongorajáték jellemzi, na meg még megnyerőbb vokál, és még annál is megnyerőbb breakbeat

ütemek, csak hogy az ezeknél is megnyerőbb érces basszusról ne is beszéljek. Lassú, ringató tört dobok és felemelő szakaszok között váltakozunk némi effektelt akusztikus gitár és nagyzenekari hegedűk közepette.

Ana Criado tolja az éneket a Surreal-ban. Őt ugye főként a Sunset Boulevard-ból és a Deep Devine-ból ismerhetjük és bizony bitang jó hangja van! Ezt ebben a dalban is megcsillogtatja, nagyon jó lett a trekk. Az alig érezhető kick szerepét átveszi a basszusvonal, miközben andalító pluck hangszínek és egy csodálatos ének társaságában érezzük az egyre nyilvánvalóbbá váló végkifejletet. A refrén hirtelen és meglepő, a főtéma egyszerűen magával ragadó. Kötelező darab!

”So much left unsaid” – búgja a fülünkbe rögtön a jól ismert Susana. Alternatívabb, pop-punkosabb szelete a korongnak az Unsaid gyors basszusgitárral, igazi(nak tűnő) dobokkal és kellemesen lágy akusztikus gityóval. A refrén energikus, a vokál nagyon passzol, a háttérben pedig squareszinti karcolja az étert.

De hoppá Béláim, jön egy friss hang a trance berkein belül, a producerhez hasonlóan szintén miami-i Angelique Bergere és marhára feldobja nekünk a Lifted-et! Lágy hangja tuti, hogy egyből el fog kapni bár mintha éreznék benne némi vocodert, no de oda se neki! A dal nagyon jól sikerült, kicsit talán Eco-snak érzem, de ez jó így. Otthonra való, azt mondanám, elvarázsló dallamaival és szép összhangban lévő hangszíneivel együtt.

Egy ‘99-es klasszikus feldolgozását élvezhetjük a Perception-ben. Eredetileg a brit Cass & Slide duó követte el, akik nem mellesleg a progresszív stílus úttörői voltak. Markus kissé kezelésbe vette, felvette újra a vokált Justin Suissa-val, adott alá egy keményebb lábdobot, energikusabb perkussziót na meg egy szomszédasszonyfacsaró basszust. És lám, egészen frankó lett az eredmény! A vokálra panasz nem lehet, az még mindig isteni, mondjuk kicsit visszafogottabb, a fődallam pedig eléggé fülbemászó.

Közeledve a vége felé betoppan a The New World is a maga kis agyonmanipulált pad-jével és hegedűivel együtt. Hajhullatós egy muzsika, 2008 októberében ki is rázta a pókot a pesti White Angel sarkából. Kemény ütemek, kattogó close hat nameg a jól ismert vezérdallam, ami nem fog nyugodni hagyni.

Miután kitomboltuk magunkat jön egy olyan szám, ami bazzeg… hát ami engem szó nélkül hagyott, tátott szájjal. Angelique Bergere másodjára, és a Lightwave aláz akármit! A legszokatlanabb, legjobb dal az albumról, ami eredetileg chill-esebb lett volna, csak Kuala Lumpur-ban Markus elméje elborult és felhúzta az egészet 165 BPM-re így aztán lett belőle egy izomjó drum & bass elképesztően jó vokállal, elképesztőbben jó zongorával és ratatázóan gyors ütemekkel, nyakonöntve az egész esszenciális supersaw-val. Mesteri, még ha netman Péternek nem is jön be :). Hangerőt, basszust fel, és dűt-borít!

65.4Hz-en robogunk tovább, ami mellesleg a C hang frekvenciája. Kissé uplifting érzésű darab, kalapál a lábdob, ropog a basszus és prüttyögnek a szintik. Ja meg van benne egy kis vokál is, de csak aláfestésként. Jó. Nagyon. Tipikusan partyra való, egyszerű, gyors főtémával.

Maradunk a felemelőbb ritmusoknál, utolsó előttiként a What Could Have Been repít minket el, markáns, skálázó vezérhangszínével, rave-esnek ható supersaw dallamával és a háttérben megpihenő dobokkal.

Max Graham-mel és Jessica Riddle-el zárjuk a korongot, azt mondják nekünk, hogy Goodbye. Lassú basszussal kontrasztban érdekes hangzású nagyon gyors ritmikájú dallam fogad minket és persze Jessica

vokálja. A refrént élesen csilingelő hangok tarkítják, de igazából az összhatás nem marad meg annyira az emberben.

Az új Markus Schulz album felemás érzéseket gerjesztett bennem. A producer jópár oldaláról megmutatkozik, ez mindenképpen jó és vannak nátyon kíjgyó darabok is a lemezen, de talán a Progression-nél egy kicsivel gyengébbnek érzem. A trance szerelmeseinek kötelező viszont.

Markus Schulz – Do You Dream?
Armada Music, 2010. június 15.

01. Alpha State
02. Away (Feat. Sir Adrian)
03. Rain
04. Dark Heart Waiting (Feat. Khaz)
05. Not The Same (Feat. Jennifer Rene)
06. Do You Dream (Uplifting Vocal Mix)
07. Last Man Standing (Feat. Khaz)
08. Surreal (Feat. Ana Criado)
09. Unsaid (Feat. Susana)
10. Lifted (Feat. Angelique Bergere)
11. Perception (Feat. Justine Suissa)
12. The New World
13. Lightwave (Feat. Angelique Bergere)
14. 65.4Hz
15. What Could Have Been
16. Goodbye (With Max Graham Feat. Jessica Riddle)


Dark Heart Waiting videóklip:

Do You Dream videóklip:

The New World videóklip:

Miniweboldal
Markus Schulz weboldal
Album előrendelés