Az amcsinémet, aki a világ minden szegletét bejárta már és fél életét repülőn tölti. A DJ, aki tavaly októberben megjárta hazánkat és szanaszerte repesztette a White Angel trance-muzsikához nem igen szokott falait. A manager, aki az Armada hadába tartozó Coldharbour Recordings-ot irányítja. A műsorvezető, akinek Global DJ Broadcast című műsora szinte már egybeforr csütörtökönként az A State Of Trance-cel. Na meg persze a producer, aki '93 óta ontja magából a dalokat, mixkompilációkat meg amit úgy illik ebben a szakmában, olyan álnevek alatt, mint például Himmel vagy a most reflektorfénybe kerülő Dakota.Igen, mindez a nagy Markus Schulz-ot takarja.
Bár sok helyen tévesen berlini születésűnek titulálják, a valójában Eschweger-ben világott látott tehetség nem sokáig élvezhette a kettéosztott Németország örömeit. 13 évesen, amint kezdte kapisgálni, hogy merről fú' a szél, szüleivel már költöztek is ki az ígéretekkel és lehetőségekkel teli USA-ba, egyenesen Florida drogtól, buliktól, nőktől, luxusverdáktól és pálmafáktól izzó paradicsomába, Miamiba. A tinédzser Markus mindig is magában érezte a zene lüktetését így újdonsült hazájában nem is kellett neki sok, hamar belekóstolt néhány breakdance összeröffenésbe és nem mellesleg el is lesett pár mozdulatot. Egy ilyen parti alkalmával adódott először lehetősége, hogy ő diktálja az iramot a DJ pult mögül és azóta számára bizony nincs megállás. Mindig is vágyálma volt, hogy megismerje az egész világot na meg persze őt is megismerje az egész világ. Nem is teketóriázott sokat, felismerte a tényt, hogy ez az ő esetében úgy lehetséges, ha le is tesz valamit az asztalra. De nem akármilyet, olyat, amelyre felfigyelnek azok, akiknek fel kell figyelniük.
Schulzie először hivatalosan 1992-ben tűnt fel a lemezboltok polcain, az amerikai illetőségű, nem túl sikeres Powerhouse Records szárnyai alatt egy válogatásalbumon. A Best of 1992-n főként az ő remixeit találhatjuk, akkor még Markus "The Slice" Schulz néven. A kilencvenes évek elején még erősen a house szcéna berkein belül mozgott (akkor még milyen jó is volt az!), első kislemezét egy mondhatni 'honfitárs' producerrel, Christopher McSpadden-el készítette '94-ben, amit a Plastik kiadó terjesztett szantaszerteszéjjel. Jó ideig ennél a labelnél találkozhattunk vele, szépen formálta stílusát Markus.
Kellett is neki kábé még 10 év, mire igazán tökélyre vitte azt, amiről őt ismeri minden trance zenét szerető ember: 2005-ben megalapítja saját kiadóját, a Coldharbour Recordings-ot, mely végső állomása egy jelenségnek, melyet mi csak úgy hívunk: a Coldharbour-hangzás. Markus egyike azon igazán kevés producereknek, akik nagyon sajátos hangzásvilágot alakítottak ki és sok százezer ember kapja fel a fejét a világon a dallamokra és dobjátékokra, valószínűleg korrektül arra gondolva: "Ez gyerekek, tuti, hogy Schulz!".
Valahogy talán a The Blizzard norvég duóhoz tudnám hasonlítani: egészen progresszív ágát képviselik a trance-nek, mégsem ragadnak le a száraz szintiknél és az unalmas perkusszióknál, utat engednek az érzékeket felébresztő dallamosságnak és a ringató, elszállós ritmusoknak.
Talán kicsit a szokásos Schulz-hangzásnál keményebb dalokra számíthatunk a floridai betyár Dakota gúnyája alatt megjelent szerzemények képében, melyre először '99-ben volt példa. Az álnév mögött produkált dalok kizárólag instrumentálisak, semmi vokál, semmi cicó, színtiszta "progi az anyádnak", ahogy azt egyszer Zsolti barátom megfogalmazta. 2002-ben kicsit eltűnt a színról az indián egészen 2007-ig, amikor egy remixxel küldte nekünk a füstjeleket, aztán meg csak azt lehetett észrevenni, hogy Markus-unk élő szettjei és a rádióműsora kezd tele lenni holmi rézbőrűek által faragott dalokkal. Míg a nagyközönség tűpárnákon ülve várta az új albumot a 2007-es Progression után, addig (mint később kiderült) a producer leporolta régi alteregóját és az alatt szándékozott összetomahawkolni egy albumra valót a világ legkülönbözőbb wigwamjaiban. Gondolatai lassan testet is öltöttek, így július 6-án megérkezett a Dakota - Thoughts Become Things album.
Nagy durranás volt májusban az első megjelent kislemez az albumról, a Chinook, a progresszív transz muzsika rajongói fülgazmust is kaptak hirtelenjében, meg kell hagyni nem is alaptalanul. A dal előrevetítette mire számíthatunk majd a végső korongon: a legjobb progi dobütemek, a legmarkánsabb szintihangzások és a legjobban eltalált kemény dallamok irgalmatlan zabigyerekei fogják majd szétvinni a házat amint beraktuk a CD-t, egészen 77 percen keresztül, kereken 10 muzsikában manifesztálódva. Nem olyan kommersz daldömpinggel találjuk majd magunkat szembe, mint mondjuk Schulz személyes jóbarátjának, Armin van Buuren-nek a tavalyi albumán, ellenkezőleg: sokak számára kicsit nehéz lehet az emésztés jelen esetben ám én azt mondom mindenképp érdemes időt szentelni erre az utazásra, ha már egy nagyszerű indián nyomkereső vezet minket.Se szélzúgást, se helikopter rotorokat nem fogunk hallani, de attól még a Chinook-kal kezdünk bele a csapatásba. Épp odakinn ültem a sörpadon és némi Flash animációt csinálgattam, miközben hallgattam az albumot. Mivel nem ismertem a dalt azelőtt, így meglepetésként ért, de eleinte negatívként. Tompa lábdob, ami még nem szabályos 4x4, minimális hat-ek, egy egész kellemes agyonvisszhangosított háttérperkusszió és izommély, de nem domináns basszus az, amit kapunk az elején a számnak. Másodpercről másodpercre szippant be a őrületbe, nem bíz semmit a véletlenre, nem sieti el Markus papa. Lassan megérkezik a rá oly nagyon jellemző szintén visszhanggal jócskán megkínált plucked szinti, melynek segítségével észrevétlenül haladunk a kiállás felé. Fel sem fogja az ember és máris egy olyan főtéma ragadja magával, ami miatt újra meg fogja hallgatni a tracket. Hirtelen megszűnik a sötétség és megvilágítja utunkat egy kissé phaselt analóg szinti, mely kellemes kontrasztot hoz. Összességében a Chinook az egyik legjobb darab az albumról.
Másodjára szemben jön velünk maga a ravaszdi jani, a második kiadott kislemez domináns híme, Johnny The Fox, ami ha nem is a feldolgozása, de tisztelgés egy '85-ös dal, a Mantronix Johnny The Fox-a előtt. Hasonló a felállás, mint az előbb, tompa pumpálós kick brummogtatja a mélyládát, de a hangspektrum magasabb tartományait cirógató dobokkal már nem bánt olyan lyukasmarkúan a producer. Erős ride, még erősebb saw basszus, majd eleinte egy sonar-szerű szinti pötyögi nekünk az ütemet. Ez a dal is csak úgy folyik, mint a Delaware folyó a prérin, nem nagyon kapjuk fel a fejünket a kiállásra és a beköszönő kórusrészre, sunyiban építgeti a dallamokat egymásra Schulzie. Pattogó square pluck mutatja az ívet, mint fő motívum, egyszerű ám a jelek szerint nagyszerű dallamot játszva, melyre a dal vége felé egy erős saw pad teszi rá a kezét. Kellemes darab, szintén a jobban sikerültek közül.
Tovább haladván a kies prérin eljutunk Sin Citybe, melynek kapuját szintén a tompa lábdobok és a háttérben lapuló basszusok szegélyezik, némi jóféle hat-ekkel megfejelve. Buligyanúsabban indul a nóta, vészjósló FM szintivel meg westernfilmbe illő perkusszióval, ami később hathatósan generálja majd az ütemet a lábnak. Az tuti, hogy Markus keményen megsajtolta szintetizátorait.
Az előző trackek által lefektetett alapokat követve itt is pad-szerű folyamatos főtéma csap az arcunkba a kiálláskor, egész fülbemászóan, de a kórus már nem enged neki akkora teret, mint mondjuk az első muzsikánál. Nekem annyira nem maradt meg, viszont annál inkább a következő:
A The Doorway kezdése még magabiztosabb, és hamarosan meg is halljuk azt az arpeggio-t, ami szépen végigkísér majd minket, hol a többi hang mögé rejtőzködve, hol pedig utat törve magának egyenesen az agyunkig csak azért, hogy imádjuk. Mert muszáj. Társa lesz hamarosan egy nagyon kellemes saw pad is, mely szívet melengető magasságokba emeli a hangulatot és kettejük párharca jelenti végülis a számot. A dobok nem is nagyon avatkoznak közbe, ezt mindössze egy kissé torzított szinuszhang merészeli megtenni a kórusrész végén. Nagyszerű darab!
Miután beléptünk az ajtón hol is találhatnánk magunkat máshol, mint a producer egyik kedvenc klubjában, a torontoi Koolhaus-ban. A szokásos tánczenei dobfelállás, a kick-hat-clap zentháromsága fogad minket és kéri el jegyünket, betessékelvén minket a bögyös ruhatáros csajszihoz, mely jelen esetben elszállós padeket és egy búgó basszust jelent. Aztán belépünk a tánctérre és jöhet a veretés úgy echte. Ropogós basszust kapunk a lábunk alá visszafogott dobokkal és már megint egy vérig buherált háttérszintivel. A dal szerkezeti részei itt már jobban megfigyelhetők, a kiállásra már felkapja fejét a paraszt, ha máskor nem hát akkor amikor a főtéma energikus arpeggio-ja berobban. Igazi táncolnivaló nóta ez kérem, fülbemászó dallamokkal és frankó effektekkel.
A Steel Libido nyugisan vág neki az útnak, egy magasan szűrt lábdobbal meg némi ütemenként prüttyögő szintivel, aztán belecsap a lecsóba. Végig szeletelünk srácok, megállás nincs, igazi progresszív darab, könyörtelenül adja végig a ritmust.
A hetedik szám, a Lima már majdhogynem chillout-közeli állapotokra vetemedik, csak hát a pumpálós lábdob és barátai ezt nem engedik. Egyszerre pörgetős és nyugtató. Szállós-repülős padek, és langyos háttérszintik na meg némi elektromos gitárnak hangzó tárgy merészel kiszűrödni hangfalainkon.
Megint csak vissza a nyolcvanas évekbe, a Roxy '84 akár jó is lehetne, de nem az. Nekem.
Enyhén indulva húzza-húzza az adrenalint a producer, míg aztán be nem robban minden hangot kizáróan a dob és a kemény basszus. Megy a dara, pereg is a forgács a mélyládáról aztán némi pad és pluck képében jön egy kis szín a kompozícióba. A kiállásnál bejön egy nagyon tetszetős dallam, ám sajnálatomra sosem veszi át az igazi főszerepet, mindvégig a háttérben marad.
Az utolsó előtti Re-Swirl egy élénk szerzemény. Nagyszerű szintijátékok telítik be a teret és az albumhoz képest telt a dobok adta hangzás is. Fő motívumot nem nagyon tudunk megragadni, Markus szép lassan felépíti a dalt, egyre több és több dallam kényezteti a fülünket, egymással ügyesen összekombinálva.
Végezetül pedig a Mr. Cappuccino szintén egy olyan szám, amit egy dallam kísér végig, amit aztán ideoda torzít és húz a szerző, csak hogy nekünk jó legyen, de túl maradandót nem jelent.
Na, elég sokat rizsáztam már megint, úgy érzem jobb lenne rövidebbre fognom, mert megijedtek a terjedelemtől :). A lényeg, hogy Markus/Dakota új albumára lelkileg tessék felkészülni, nem egyszerű dologgal állunk szemben. Aki szereti az izomprogresszív dolgokat, annak be fog jönni, nekem mindössze pár track az, ami megfogta a fülem. Darálós, néhol már-már monotonnak ható hangzás kapunk a korongon, melyet ritkán szakítanak csak meg szebb melódiák. A Dakota személyében inkább Markus kísérletező énjét ismerhetjük meg, egy olyan producert, aki előtt nincsenek határok és a keze ügyébe kerülő szintetizátorokból a lehető legfurább hangokat gyömöszöli ki.
Egynek jó, de számomra koránt sem az év albuma.
Tracklista:
| 1 | Chinook (9:07) | |
| 2 | Johnny The Fox (7:35) | |
| 3 | Sin City (8:04) | |
| 4 | The Doorway (5:02) | |
| 5 | Koolhaus (8:33) | |
| 6 | Steel Libido (6:34) | |
| 7 | Lima (7:41) | |
| 8 | Roxy '84 (8:05) | |
| 9 | Re-Swirl (8:32) | |
| 10 | Mr. Cappuccino (8:10) |
Innen, aztán meg innen tessék beszerezni.
Megvenni pedig szíveskedjék az AudioJelly-n! Érdemes. :)
