Sunlounger - The Beach Side Of Life

Lehet-e idillibb képet elképzelni, mint egy napszemüveges, kopasz pali, aki egy M-Audio Oxygen 8-cal babrál, háttérben tengerrel és hegyekkel? Ugye, hogy nem.
Az oldalon már oly’ gyakran megforduló német producer, Roger Shah nem is olyan régen ismét magára húzta a Sunlounger kabátot és letett egy újabb lemezt az asztalra.

Tovább olvasok!

Super8 & Tab - Empire

Fél évtizedes karriert tudhat magáénak a képen látható finn duó. Az angol Anjunabeats kiadó örökös fenegyerekei elkövettek már jó pár hatalmas slágert, így aztán éppen itt volt az ideje egy szerzői albumnak.

 

2005-ben állt össze a ma ismert Super8 & Tab páros, melyet a szöszi Janne Mikael Mansnerus (Tab) és Miika Juhani Eloranta (Super8) képez. Mindketten Helsinkiben nőttek fel és már jóval azelőtt komolyabb kapcsolatba léptek a zenével, minthogy megismerték volna egymást.

Super8 a Polydor kiadónál kezdte, az F2F leányduó Can’t Hide című maxijára remixelt, ám a dal igazi kiadást nem ért meg. Még ugyanekkor, 2002-ben láthatjuk a honfitárs Paavo Siljamaki oldalán, aki ugye egyharmad Above & Beyond. Vele Aalto néven mindezidáig öt számot írt, az utolsó 5 című hatalmas nagy kedvencem. Paavo jóvoltából leszerződött az Anjunabeats-hez, és azóta nem is tágított onnan.

Tab már egészen korán, 1992-ben elkezdte a DJ szakmát és Finnország nagyrészén megfordult már a ‘90-es évek végére. Helsinki két legnagyobb klubjának, az Illusions-nek és a Hallmark-nak is ő a rezidense. Miika Kuisma-val alkották az AR52 formációt, ami alatt megérte élete első megjelenéseit, amik meglepően jó visszhangokra találtak a neves producerektől. 2004-ben immár mint DJ Tab láthatjuk az Anjunabeats katalógusában, első szólómaxijával, a Verso-val.

2005-ben aztán megírták közösen a First Aid című dalt, amit nagyon kajáltak a népek, és innestől nem volt megállás. 2006-ban a Helsinki Scorchin’-nal durrantották le a klubok tetejét, míg 2007 legelején Ben Lost vokáljával a Needs To Feel szólt akkorát, mint az ólajtó (főleg a Wippenberg remix).
Nem tömeggyártásban termelik a dalokat, viszont amit eddig alkottak, az mind arany, én mondom. Még 2007-ben a Suru és a Worldwide (Mark Pledger-rel) szintén nagyon jól sikerült. 2008-ban azt hittük, a Delusion után már nem lehet jobbat művelni, de az Elektra-val megaláztak mindent, azóta is az egyik kedvencem tőlük.

Ezután libbentek fel az első pletykamorzsák egy lehetséges albumról, melynek első hírnöke volt az Irufushi tavaly.
Super8-ék a dallamos, enyhén progressive, de inkább uplifting trance szerelmesei, és ez minden egyes szerzeményükben visszaköszön. Nagyon kellemes, emészthető hangzásvilággal operálnak, szeretik sunyi kis drumloopokkal és laza vokálfoszlányokkal megtűzdelni a produkcióikat. Dalaik kellően energikusak ahhoz, hogy a bulikon megtáncoltassák az embereket, ugyanakkor eléggé hangulatosak ahhoz, hogy otthon is kellemes perceket szerezzenek. A vokálos számok világába eddig csak félve kukkantottak be, ám debütáló albumuk, az Empire jó pár énekelhető nótát tartalmaz, amik ráadásul hihetetlenül jól sikerültek.

A tegnap, 2010. szeptember 13-án napvilágott látott albumra már a fél trance szcéna fente a fogát a nyár közepe óta. Az említett Irufushi után az Anton Sonin-nal elkövetett Black Is The New Yellow fedőnevű kislemez csak tovább erősítette meggyőződésemet, hogy ez egy nagyon frankó korong lesz. Július közepén aztán érkezett a harmadik maxi az albumról, a Mercy, aminek vokálját az az angol Jan Burton szolgáltatja, aki anno a Gabriel & Dresden párossal is összeszűrte a levet. A Mercy akkora sláger lett, hogy a Napot is eltakarta, én konkrétan egy hétig megállás nélkül hallgattam. Aztán a napokban kikerült végre a címadó dal, az Empire is kislemezen, szintén Mr Burton hangjával; készült egy videóklip is, amit ezen a héten megtekinthettek itt az oldalon. Szerintem az év klipje.
11 dal közül csemegézhetünk, ha megkaparintjuk az albumot, összesen 65 percnyi tömör trance, a jobbik fajtából.

Összesen négy számon keresztül csodálhatjuk Jan Burton karakteres hangját. Az tuti, hogy nagyon jól tették Super8-ék, hogy kollaboráltak vele, igazi főnyeremény. Az kezdő dal, a Slow To Learn is kellemes. Aláfestő, gate-elt supersaw pad akkordokkal indulunk be, amihez hamar csatlakozik egy laza kis basszus, némi perkusszió, majd a lábdob és taps. Nem sietünk sehova, bár a lüktető mélyhangok kellően megadják a dinamikát. A vokál nyugodt, és nem valami megkapó. Miközben a dalszövegre figyelünk, a háttérben egyre intenzívebb lesz a kompozíció, a pad egyre erősödik, a dobszekció egyre teltebb lesz. Az első kórus hirtelen és jóformán csak a basszus variál az akkordokkal, de az elég hatásos. Kissé sötétebb hangvételű szerzemény, melynek lelkét a kétszer felcsendülő érdekesen kikevert szintihangzás adja. Erősebben is lehetett volna kezdeni úgy érzem.
A címadó Empire-rel folytatjuk, és ebbe a számba egyből beleszerettem, ahogy meghallottam. Hihetetlenül megkapó, magával ragadó dalszövegével, kellemes szaggatott fődallamával és táncoltató dobjaival nem lehet nem szeretni. Kétségtelenül a vokál miatt az ez a zene, ami. Energikus, telt, zuhany alatt éneklős, gate-elt supersaw-val, bús arpeggioval és enyhe zongoraaláfestéssel.
Szinte észrevétlenül köszönt ránk az új sárga, ami a fekete. A Black Is The New Yellow egy igazi helsinki zabigyerek; a producerduó jó ismerőse, a szintén finn Anton Sonin ugrott be a srácok stúdiójába egy kis szintitekerésre. Eleinte nem jött be, de mostanra megszerettem. Ropogós hihatek között pattogó basszus adja a ritmust, de a kiállás az, ami igazán bombabiztossá teszi ezt a szerzeményt. Élénkülő supersaw szőnyeg, misztikus vokáldarabkák és kellemes zongora készíti elő a terepet egy jól eltalált arpeggio főtémának, hogy aztán a kórusnál zúzzon minden. Igazi bulizós!

A varászlatos hangú Julie Thompson-t csókolhatjuk kacsón a My Enemy-ben, ami az első két percében nem egy nagy szám. Vagy legalább is egy kicsit tölteléknek érezhetjük, míg el nem érkezik a kiállás és a refrén meggyőz minket, hogy ez bizony egy iszonyúan jó nóta. Fülbemászó a vokál, de nagyon; én ma reggel úgy ébredtem, hogy ez járt a fejemben. Kellemes, kissé szomorkás akkordok, visszafogott dobok és tökéletesen passzoló lágyabb basszusvonal jellemzi.
Nem más, mint Super8 felesége, Alyna kölcsönzi hangját a breakbeat-esebbre fogott Perfect Day-hez. Az alapban igazából nincs semmi különleges, szokványos törtütem téma de persze hatásos és illik a dal többi részéhez. Nyugis darab, kis szinusz pluck pröttyög nekünk a vokál mellé, plusz egy szép hegedűszerű pad is mondja a magáét.
Az Eternal Sequence egy pattogósabb instrumentális versenyző, egyszerű dobjátékkal és egy kissé megspékelt 4x4-es basszusvonallal. Egy gyors, játékos arpeggio-dallam vonul végig a dalon, be-betörve az előtérbe, amit néhol egy kis férfikórusnak hallatszódó valami spékel fel. Felejthető szerzemény igazából.

Az amerikai Betsie Larkin ismét itt van, Ferry Corsten és ATB után most a finn párossal is összedugta a fejét. A Good Times egy igazán ropogós bulibomba, repesztő basszussal, amit néhol basszgitár kísér, gyors shiftelt hatekkel és a leányzó egészen érdekes módon összekaszabolt hangfoszlányaival. Felemelő, vidámabb hangvételű szám ez, amihez nagyon jól illik a vokál és Betsie hangja.
A már jól ismert szinusz pluckeddel érkezik a Mercy, és Jan Burton ebben a dalban valami egészen fantasztikusat “alakít”. A vokál kissé elváltoztatott, finoman suttogó és azt hihetnénk, hogy az énekes nő. Mindez csak hozzáad a sejtelmesen komor hangulathoz a kompozíciónak, melynek sajátosságai a karakteres és energikus supersaw főtéma, a morcos 303 effekt a háttérben és a gyors, “piramis”-szerű basszusvonal. A kórusnál az elnyújtott vokálbetétek nagyon passzolnak. Abszolút a legütősebb darab az albumról számomra és kötelező minden elektronikus zene rajongónak; talán az év egyik legjobb dala.
Az Irufushi fura arpeggioval kezd, de ezt megszokjuk, amint bejönnek a dobok és egy kis vokalizáció. Lassacskán épül a baba, supersaw dallamok minden irányból (azt szeretik a srácok). Aztán a kiállás hirtelen tör be, egy kis háttér paddel, ami elég atmoszférikus, majd jön a jól ismert arpeggio főtéma, több szinti által is megszólaltatva. Kicsit olyan, mint a Black Is The New Yellow, vagy az Elektra. Kellemes, erős uplifting, kifejezetten jól sikerült nóta.

Az utolsó előtti Bliss-ről nem is tudom mit írjak. Koncepcióját, kivitelezését és hangzását tekintve egy az egyben Irufishi, csak persze más dallamokkal, más dobokkal és más effektekkel operál, de a presetek nagyon hasonlóak, ugyanolyan uplift, ugyanúgy supersaw arpeggio dallam, stb. Szóval a szokásos Super8 & Tab. Egyébként kellemes, még ha hasonló is.
A záróakkor egy felettébb megnyugtató kis breakbeat alkotás, a Free Love. Jan negyedjére hallatja a hangját és itt is egy új oldaláról ismerhetjük meg. A Perfect Day-nél visszafogottabb, lazább hangvételű ez az utolsó szám, tökéletes lezárása az albumnak. A basszus folyamatosan búg, a pad-ek elvarázsolnak, a vokál pedig hangulatos. Nagyon jó!


A finn producerpáros egy jól eltalált debütáló albummal vágott bele az őszbe. Nem érzem azt, mint az új Armin van Buuren vagy Leon Bolier albumnál (Mirage és Phantasma), hogy túl sok a dal és ez a minőség rovására megy. Ez a 11 szerzemény pont elég és pont jó, néhány egészen remekül eltalált darabbal. Viszont azt érzem, hogy ideje lenne váltani lassan, mert ez egy következő lemezre nem lesz elég, és akkor abba a hibába esnek, mint az imént említett Leon, hogy a dalaik egy kaptafára épülnek majd.
Az Empire-t viszont érdemes beszerezni, üde színfoltja a 2010-es év trance albumainak.

Super8 & Tab – Empire
Anjunabeats, 2010. szeptember 13.

01. Slow To Learn feat. Jan Burton
02. Empire feat. Jan Burton
03. Black Is The New Yellow feat. Anton Sonin
04. My Enemy feat. Julie Thompson
05. Perfect Day feat. Alyna
06. Eternal Sequence
07. Good Times feat. Betsie Larkin
08. Mercy feat. Jan Burton
09. Irufushi
10. Bliss
11. Free Love feat. Jan Burton

A címadó dal, az Empire videóklipje:

Thomas Kelle & Martin Juha – Bossa Sopianae

A mai könnyűzenei életben létfontosságú, hogy egyéni műveket alkossunk, hogy kitűnjünk az iszonyúan sok új muzsika közül; és természetesen mindezt minőségi tálalásban tegyük. Ahhoz, hogy ilyen darabokat találjunk, nem kell feltétlenül a határon túlra tekintenünk: a hazai trance szcéna manapság jobban pezseg, mint valaha, és érkezik már az új generáció is. Jó pár velem egykorú, sőt nálam fiatalabb producert ismerek, akik tudásuk ellenére meghökkentően kevés visszhangot kapnak (igen, részben ezért hegyeztem ki rádióműsoromat a magyar dalokra). Persze a másik véglet is képviselteti magát, találkoztam már olyan emberkékkel is, akik zene helyett jobb lenne, ha inkább az erdei nünükéket tanulmányoznák.
A most reflektorfénybe kerülő két srác viszont az előbbi tábort erősíti, méghozzá keményen: a pécsi Kelle Tamás (a képen felül) és Juha Márton már jó ideje zenél, hol együtt, hol külön, de annyi szent, hogy egész sokféle műfajban alkottak már, és tudják, mitől döglik a légy; legyen az trance, drum and bass (Thomas Stronzo with Martin Vigliacco), vagy progressive (Pécs). Bár még épp, hogy kerülgetik a felnőttkor küszöbét, máris nagyban benne van a kezük hazánk egyik legifjabb, de számomra talán legszimpatikusabb digitális trance kiadójában, a SkyZoo Records-ban.

Martin akadt rám a jómúltkor és vette fel velem a kapcsolatot, már csak úgy egy kis zenei eszmecserére. Nagy arc, elbeszélgettünk már egy párszor és mutatott is egy-két frankó nótát, főleg a szerzői albumukról.
Na igen, miután saját labeljüknél, a SkyZoo-nál megjelentettek egy raklap kislemezt úgy döntöttek, hogy a kiadó életének első nagylemezét is ők követik el; és srácok, ne holmi gagyi szintetizátorháborúra számítsatok! Rittyentettem is velük egy villáminterjút, bár az tuti, hogy nem voltak valami szószátyárok :) Íme:

Endoril: Nem áll tőletek távol a zene, mindketten tanultatok illetve tanultok hangszeren játszani. Hogyan ismerkedtetek meg a trance-szel és hogy kezdtetek bele saját dalok írásába?

T&M: A zenével való megismerkedésünket mind a ketten, természetesen csoporttársakként, zeneóvodában kezdtük meg. Később folytattuk ezt az alsó tagozat szolfézs óráin és zongoraleckék vételével. Míg Martin folytatta zongorai tanulmányait, Thomas gitárra váltott. Mind ezek után Martin a szintetizátor mellett állapodott meg.

 

Endoril: Egész régóta dolgoztok már együtt. Hogyan kell elképzelni a közös dalszerzést? Van valamiféle munkamegosztásotok?

T&M: Ezt nem tudnánk behatárolni. Martin általában a dallamért felelős, Thomas pedig az alapokat és a muzsika hangzásvilágát alkotja meg. Ez azonban, ahogy említettük
is, nagyon változó.

Endoril: Váltsunk néhány szót a debütalbumról. Hogyan jött az ötlet, hogy nagylemezt jelentessetek meg? Miért épp 'Bossa Sopianae"?

T&M: Nos, a címről annyit, hogy a címadó szám eredetileg egy bossa nova műfajú dal volt, melyből később az evolúció során ez lett. Pécsiek révén ezt szántuk címnek. Maga az album ötlete? "Megálmodtuk." :)

Endoril: Mennyi ideig dolgoztatok a számokon?

T&M: Kisebb-nagyobb kihagyásokkal másfél évet. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy az album már másfél éve készül, csupán ennyi idő volt, míg az összes ráillő zene elkészült.

Endoril: Minden albumban vannak olyan dalok amelyek különösen hozzánőnek a producerek szívéhez. A ti esetetekben melyek ezek, ha vannak?

T&M: Mindegyik zenének megvan a maga története számunkra, így sajnos nem tudunk egyet sem kiemelni közülük.

Endoril: A címadó dalhoz készült egy klipp is. Meséljetek a forgatásról!

T&M: Martin hóna alá csapott egy ásványvizet, és testi épségét veszélyeztetve, a tűző napon felvételeket készített Pécs városáról.

Endoril: A hangzásra nem igazán lehet panasz. Milyen eszközökkel keltettétek életre a dalokat és milyen utómunkálatoknak vetettétek őket alá?

T&M: Izotope Ozone. Mi erre esküszünk. [részben én is – a szerk.]

Endoril: Néhány muzsika kislemez formájában is meg fog jelenni a közeljövőben. Melyek lesznek ezek és ha tudni lehet, kiket találunk majd a remixerek között?

T&M: Bizonyára a kiadó többi tagjától kérünk remixeket, persze külső munkáknak is teret fogunk biztosítani. Hogy mely kislemez lesz az első? Még titok. :)

Endoril: Jó néhány különböző álnév alatt tevékenykedtek, illetve külön-külön is írtok szerzeményeket. Mindemellett pedig szemtelenül fiatalok vagytok :) Mik a terveitek a jövőre nézve?

T&M: Nincsenek túl extrém céljaink: siker és elismerés a nagyvilágban. :D

Endoril: Mivel múlatjátok az időt, ha épp nem zenéltek?
T&M: Mivel

nem? ;)

Endoril: És végezetül: mit üzennétek a Music Is For Rich People olvasóinak?

T&M: Mi úgy mondjuk, hogy omlósz!

A The Hungarian Lucky Game legutóbbi, harmadik epizódjában (nálam először) hallhattatok két dalt a lemezről, a Cyclamen-t és a Muffin-t. A július 23-án, Martin 18. szülinapján  megjelenő album 12 számon vezet minket végig, 54 percbe sűrítve és a trance műfaj dallamos, hangulatos berkeibe csalogatja a hallgatót, hol uplifting-gel, hogy kissé progressive-ebb ritmusokkal operálva. Kellemes csalódás volt a részemről, de tekintsünk a dolgok mélyére:

A Luna Bicornis-ra rá fogtok ismerni, ebben biztos vagyok. Bár eleinte lassan, chillout-szerűen indul be, nem kell sok idő, hogy megmutassa a valódi énjét: a dal (ki nem találnátok!) egy Andrea Bocelli & Sarah Brightman – Time To Say Goodbye átirat. Annak pedig meglepően jó; igazi uplift nóta, annak minden bájával, ropogós basszusvonallal, atmoszférikus pad-ekkel, határozott clappel és persze az ismert dallammal, amit a fiúk nagyszerűen ültettek át trance-be.
Nem tudom hogy vagytok a banánlekvárral, de szerintem a Banana Jam-et szeretni fogjátok. Azok mindenképp, akiknek szíve a lágy progi felé húz, amolyan Anjunadeep ízzel. Lágy dobok kísérik végig a dalon a kellemes tötöröttö dallamot, amelynek mély szekcióját bizsergető basszus borzolja, míg a sufniban halk arpeggio-szeletek birizgálják az agyad. Az akkordmenet megkapó, a kivitelezésre panasz nem lehet. Flashtech cimbi Silent River-je jutott róla eszembe.
A dobogó végén csücsülő Cyclamen-re amolyan reccsbele attitűd jellemző, ezzel a darabbal kissé keményítenek Thomas-ék. Határozott, lüktető dobjáték, több rétegű bassz (egy mély és egy 303-szerű közép) karcolja az étert. Éles arp adja az ütemet némi supersaw menettel hátbavágva; igen gyors, süvítünk. A kiállás megkapó: gitárnak hallatszó tárgyakkal és a marcona basszussal dobjuk el az agyunkat, nem is sz*rozunk sokat, a kórus kőkeményen tépi a membránt. A húzós ütemeket szépen lassan váltják vissza a már megismert ritmusok és ismét egy elszálósabb oldalát mutatja a dal.

A Gamma a lágy hegedűkben hisz. Legalább is az elején. Aztán hisz ő még az andalító basszusokban, a prüttyögő arpeggio-kban, és az erőteljes tapsban is. Szép LFO-s supersaw hangokban is hisz ő, és nem utolsó sorban a zongoraaláfestések nagy hívőjét is tisztelhetjük benne. Hogy benne kifog hinni? Az már a Ti dolgotok. (A végén fanki a közönségmoraj)
Na a Muffin már döfi. Megtetszett elsőre, a maga kis bohókás csengettyűivel, a sejtelmes square dallamával és halálosan jól passzoló, szintén játékos basszusával. Hallgatni való nóta a reggeli vajaskenyér mellé.
Kirucannunk a tengerre a Seychelles Nights-cal. Morgó basszusvonal, WASP-szerű háttérszinti, amelyet egy megkapó akkordokat játszó pad puffaszt fel. A főtéma gyors, energikus és fülbemászó.

A kedvencem az albumról a hetes számú versenyző, a Dancin’ Chimney. Ha kémény lennék, erre tuti táncolnék. Telt dobok és gate-elt pad nyomja az ízlést belénk, a basszus pedig néha olyan akkordváltásokkal mókázik, hogy bár elsőre a hideg kiráz tőlük, mégis ez az, ami a dal esszenciáját adja. Közben éles FM szinti csengettyű szűrődik a hallójáratainkba, de csak addig, amíg egy GYILKOSSS bass ki nem öli az egészet. Kőkeményen szakít, de szépen lassan másznak rá vissza a kompozíció eddig megszokott elemei.
Az Effloresco-t ajánlom a diétázóknak. Lágy és könnyed, tipikus “kiülsz napozni és belemélyedsz közben”-zene. Az uplifting-hez hozzátartozó kellemes dobok, 303-as háttéreffektek, sunyi strutter-dallam, andalító pluck-ok és zongorajátékok jellemzik a dalt. A kiállásba finoman suhanunk, a zongora belevisz minket a jóba, a gyönyörű főtéma lassan bontakozik ki, majd a kórusban szinte teljesen átveszi a szerepet. Nagyon kellemes darab.
A Csepel engem frankón a Tiesto – Traffic-ra emlékeztet. Egyébként legalább annyira elborult akkordmenettel üzérkedik, mint a Dancin’ Chimney. A keményebb nóták közé sorolandó, a basszus kiviszi belőled a náthát, na meg highpass filter-rel szórakázó morcos vezérdallam se piskóta, amit néha egy kellemesebb supersaw szinti játszik. Végig dara, megállás nincs.

Az utolsó hármasfogatot a Snowflakes On My Hat nyitja, ami a Banana Jam-hez hasonló, kissé progressive-ebb szerzemény. Combos és ütemes ritmusokkal kezdünk bele, a mélyszekció arpeggio-dallamokkal operál. A kezdő szinti hamarosan teret enged egy másik kellemes arp-nak, ami szinte épp, hogy csak kikandikál a basszus háta mögül. A fődallam karcol, kissé torzított, de nagyon baba.
A Wings Of Icaros egy egészen érdekes hangzással csap bele a lecsóba, ami a kiállásig bírja is szusszal, pedig a dobok csak úgy ratatáznak körülötte. A tört akkordokat toló vezető dallam engem nagyon emlékeztet valamire, legalább is az első két üteme, de most ha megrottyanok se jut eszembe, hogy mire :). Kick roll-lal vezetik fel a srácok a kórust, ami szakít, igazi uplifting.
A utoljára hagyott címadó Bossa Sopianae méltó levezetése az albumnak. Nem rohanunk sehová, ringató zongorajáték jellemzi kellemes effektekkel, nem túl pofátlan dobokkal és légies pad-ekkel. Hátul apró arpeggio húzódik és fújja a magáét. A zongorát néha határozott progi dallam váltja fel, illetve egészíti ki.
De nézzétek meg a klipjét is, mert fasza:

Thomas Kelle & Martin Juha debüt albuma tehát itt van, és nagyon-nagyon jól sikerült. A hangzásra panasz nem lehet, olyan, mintha profi stúdióban eszkábálták volna össze a korongot, és a zeneírástól kezdve a klipfelvételen át a grafikus design elemekig minden az ő munkájukat dícséri. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki pécsi annak meg főleg; de aki szívesen hallgatna odahaza vagy utazás közben némi hangulatos transz muzsikát, akkor a két srác lemezét biztosan szeretni fogja. Engem megvettek kilóra.

Thomas Kelle & Martin Juha – Bossa Sopianae
SkyZoo Records 2010. július 23.
01. Luna Bicornis 5:36
02. Banana Jam 4:37
03. Cyclamen 4:29
04. Gamma 5:54
05. Muffin 2:42
06. Seychelles Nights 4:18
07. Dancin’ Chimney 5:08
08. Effloresco 4:44
09. Csepel 3:51
10. Snowflakes On My Hat 4:56
11. Wings of Icaros 4:15
12. Bossa Sopianae 3:45

AZ ALBUM A JUNODOWNLOADON
AZ ALBUM A BEATPORTON

THOMAS KELLE & MARTIN JUHA WEBOLDAL
THOMAS KELLE & MARTIN JUHA A FACEBOOKON
SKYZOO RECORDS

Markus Schulz - Do You Dream?

A tavalyi Dakota album után a német-amcsi Markus Schulz kimászott a wigwamból, beleült az alvós székébe, hunyt egy kiadósat, majd belevágott egy újabb korong megírásába. A Coldharbour Recordings ősaptya mára kialakította a rá jellemző progresszív hangzásvilágot, amit nagyon jól demonstrált a 2007-es Progression című lemeze, ami akkora durranás volt, hogy csoda, hogy vulkáni hamut nem eregetett.

Tavaly felváltva kezdett el ügyködni az említett Dakota anyagon illetve a most bemutatásra kerülő albumon, ám míg az előbbi inkább kísérletező progi volt, addig a Do You Dream kissé slágergyanúsabb, mainstream-ebb lett, viszont ebben is akadnak olyan darabok, amiktől elkerekedik az ember szeme.

Lessünk is bele, mivel állunk szemben, de ajánlom senki se aludjon el, miközben hallgatja a június 15-én megjelenő Do You Dream?-et!

Ugorjunk vissza 2008 végére Béláim, ugyanis novemberben ismét megrendezték a Transmission megapartyt Prágában és Mr. Schulz-ot kérték fel arra a megtisztelő feladatra, hogy ugyan írjon már egy ‘himnuszt’ az apropóból. Hát ő neki is gyűrkőzött a feladatnak és így meg is született az első kislemez az albumról, a The New World. Annyira nekem nem jött be, bár a Coldharbour Mix az legallyazza a körtefát rendesen. Aztán majdnem egy évet kellett várni arra, hogy a producer újabb maxival repessze be a klubok üvegeit, de igazándiból a címadó Do You Dream kissé csiszolatlannak tűnt számomra. A harmadikként megjelent single-re szintén majdnem egy évet kellett várnunk, de ez legalább már valami igazán finom lett: a Dark Heart Waiting-hez olyan remixek születtek, hogy az valami fantasztikus, a rádióműsorok pörgették is mindegyiket orrba-szájba.

Markus-nak szokása a szettjeiben hihetetlen helyeken elrejteni az új dalait, így volt ez a megjelenésre váró Perception kislemezzel is, amit már másfél éve ellőtt, bár akkor még senki sem tudta, hogy mi a helyzet.

A Progression nyomdokain haladva ismét egy összemixelt anyagot kapunk a Do You Dream? képében (afenébe), 1 óra és 18 percen keresztül élvezhetünk 16 muzsikát, amik meg kell hagyni, kellőképpen változatosak.

Simogatóan, lágyan folyunk bele az albumba, először az Alpha State hullámain ringatózunk. Ez a darab az alvás előtti fázisról kapta a nevét, amikor már félig alszunk, félig meg dehogy. Rövidke, kellemes chill out intró, nyújtott padekkel és búgó szinuszhangokkal, a háttérben andalító effektekkel, amik tényleg képesek lennének álomba ringatni.

De már érezzük is a basszust, ahogy zakatol a fülünkbe és hohóó, azt mondja a Markus, hogy ‘nem alszol, babám’, ugyanis Sir Adrian hangja kizökkent alfából az Away-ben. Rájöttem, Adrian-nel nem lehet rossz számot csinálni, fantasztikusan karakteres hangja van, de hát őt a trance-et szerető embereknek már nem kell bemutatni. Gondoljunk csak a The Space We Are-ra, a Times X-re vagy a Clear Your Mind-ra. Az Away egyébként igazi bulizós darab, nagyon frankó basszusvonallal, ugrálós dobszekcióval és egy énekelnivaló dalszöveggel megkínálva. A szintik kapják a főszerep, bár a dobok közül a ride igencsak erőteljesen képviselteti magát a gate-elt supersaw, a gyors pluck és a be-becsilingelő csengő hangja között.

A Rain nyugisan indul némi phaser-rel megkínált square szintivel, aztán hirtelen kapjuk arcunkba az arpeggio főtémát, ami egészen olyan, mintha a New World és a Do You Dream zabigyereke lenne, de egyébként tök jó. Úgy néz ki ez a ritmika és hangszín nagyon bejött Schulz-nak. Építkezik a dal, bejönnek a dobok, amik szintén nem zavarnak túl sok vizet. A basszus is csak egészen mélyen morog, a mélytartomány egy részét inkább maga a fődallam tölti ki. Nagyon szép pluck hangszínek szaladnak a dalban a dallam egyfajta variánsaiként, miközben a háttérben megbújva szinusz szintiszőnyeg terül el. Egészen kellemes!

Hirtelen végzünk a nótával, majd ugyanilyen hirtelen csap a lecsóba a már említett Dark Heart Waiting lobogó mélyvonallal, négyütemenkénti supersaw szösszenettel és a Departure-ös Khaz hangjával, akivel egyébként a producer már nem egy nagyszerű dalt írt (Without You Near, Cause You Know). Nagyon-nagyon jó darab, az egyik legjobb és legslágeresebb az albumról, a vokál igazán megnyerő és a főtéma egyszerű arpeggioja is hamar belemászik a füledbe. Az albumverzió kissé másabb, mint az, amit a kislemezen hallhattunk, némi háttérdallammal meg lett kínálva és az ének egy eddig nem hallott falatját is megtapasztalhatjuk.

A dögös Jennifer Rene búgó hangját köszönthetjük a Not The Same-ben, ami szintén egy hangulatos szeglete a korongnak. Az ének kifejezetten jóra sikerült, felfigyel rá az ember. Ebben a szerzeményben is főleg a szintetizátordallamok dominálnak, ahogy azt egy progresszív muzsikától elvárhatjuk, bár inkább a szokásos sémát követi.

Node aztán jön egy kis uplift, érkezik a címadó Do You Dream, pattogós arpeggiobasszussal, határozott clappel, négyütemenként gate-elt saw paddel, amiről később lekerül a hangerőmegszakítás. Még mindig nem nyerte el a tetszésemet, pedig Markus beleoktojált egy kis vokált is csak az album kedvéért, de nem győzött meg. Jobb lett így, de nem az igazi.

Hetedik versenyzőként viszont egy egészen meglepő darab érkezik, szintén Khaz-zal a Last Man Standing. Megnyerő zongorajáték jellemzi, na meg még megnyerőbb vokál, és még annál is megnyerőbb breakbeat

ütemek, csak hogy az ezeknél is megnyerőbb érces basszusról ne is beszéljek. Lassú, ringató tört dobok és felemelő szakaszok között váltakozunk némi effektelt akusztikus gitár és nagyzenekari hegedűk közepette.

Ana Criado tolja az éneket a Surreal-ban. Őt ugye főként a Sunset Boulevard-ból és a Deep Devine-ból ismerhetjük és bizony bitang jó hangja van! Ezt ebben a dalban is megcsillogtatja, nagyon jó lett a trekk. Az alig érezhető kick szerepét átveszi a basszusvonal, miközben andalító pluck hangszínek és egy csodálatos ének társaságában érezzük az egyre nyilvánvalóbbá váló végkifejletet. A refrén hirtelen és meglepő, a főtéma egyszerűen magával ragadó. Kötelező darab!

”So much left unsaid” – búgja a fülünkbe rögtön a jól ismert Susana. Alternatívabb, pop-punkosabb szelete a korongnak az Unsaid gyors basszusgitárral, igazi(nak tűnő) dobokkal és kellemesen lágy akusztikus gityóval. A refrén energikus, a vokál nagyon passzol, a háttérben pedig squareszinti karcolja az étert.

De hoppá Béláim, jön egy friss hang a trance berkein belül, a producerhez hasonlóan szintén miami-i Angelique Bergere és marhára feldobja nekünk a Lifted-et! Lágy hangja tuti, hogy egyből el fog kapni bár mintha éreznék benne némi vocodert, no de oda se neki! A dal nagyon jól sikerült, kicsit talán Eco-snak érzem, de ez jó így. Otthonra való, azt mondanám, elvarázsló dallamaival és szép összhangban lévő hangszíneivel együtt.

Egy ‘99-es klasszikus feldolgozását élvezhetjük a Perception-ben. Eredetileg a brit Cass & Slide duó követte el, akik nem mellesleg a progresszív stílus úttörői voltak. Markus kissé kezelésbe vette, felvette újra a vokált Justin Suissa-val, adott alá egy keményebb lábdobot, energikusabb perkussziót na meg egy szomszédasszonyfacsaró basszust. És lám, egészen frankó lett az eredmény! A vokálra panasz nem lehet, az még mindig isteni, mondjuk kicsit visszafogottabb, a fődallam pedig eléggé fülbemászó.

Közeledve a vége felé betoppan a The New World is a maga kis agyonmanipulált pad-jével és hegedűivel együtt. Hajhullatós egy muzsika, 2008 októberében ki is rázta a pókot a pesti White Angel sarkából. Kemény ütemek, kattogó close hat nameg a jól ismert vezérdallam, ami nem fog nyugodni hagyni.

Miután kitomboltuk magunkat jön egy olyan szám, ami bazzeg… hát ami engem szó nélkül hagyott, tátott szájjal. Angelique Bergere másodjára, és a Lightwave aláz akármit! A legszokatlanabb, legjobb dal az albumról, ami eredetileg chill-esebb lett volna, csak Kuala Lumpur-ban Markus elméje elborult és felhúzta az egészet 165 BPM-re így aztán lett belőle egy izomjó drum & bass elképesztően jó vokállal, elképesztőbben jó zongorával és ratatázóan gyors ütemekkel, nyakonöntve az egész esszenciális supersaw-val. Mesteri, még ha netman Péternek nem is jön be :). Hangerőt, basszust fel, és dűt-borít!

65.4Hz-en robogunk tovább, ami mellesleg a C hang frekvenciája. Kissé uplifting érzésű darab, kalapál a lábdob, ropog a basszus és prüttyögnek a szintik. Ja meg van benne egy kis vokál is, de csak aláfestésként. Jó. Nagyon. Tipikusan partyra való, egyszerű, gyors főtémával.

Maradunk a felemelőbb ritmusoknál, utolsó előttiként a What Could Have Been repít minket el, markáns, skálázó vezérhangszínével, rave-esnek ható supersaw dallamával és a háttérben megpihenő dobokkal.

Max Graham-mel és Jessica Riddle-el zárjuk a korongot, azt mondják nekünk, hogy Goodbye. Lassú basszussal kontrasztban érdekes hangzású nagyon gyors ritmikájú dallam fogad minket és persze Jessica

vokálja. A refrént élesen csilingelő hangok tarkítják, de igazából az összhatás nem marad meg annyira az emberben.

Az új Markus Schulz album felemás érzéseket gerjesztett bennem. A producer jópár oldaláról megmutatkozik, ez mindenképpen jó és vannak nátyon kíjgyó darabok is a lemezen, de talán a Progression-nél egy kicsivel gyengébbnek érzem. A trance szerelmeseinek kötelező viszont.

Markus Schulz – Do You Dream?
Armada Music, 2010. június 15.

01. Alpha State
02. Away (Feat. Sir Adrian)
03. Rain
04. Dark Heart Waiting (Feat. Khaz)
05. Not The Same (Feat. Jennifer Rene)
06. Do You Dream (Uplifting Vocal Mix)
07. Last Man Standing (Feat. Khaz)
08. Surreal (Feat. Ana Criado)
09. Unsaid (Feat. Susana)
10. Lifted (Feat. Angelique Bergere)
11. Perception (Feat. Justine Suissa)
12. The New World
13. Lightwave (Feat. Angelique Bergere)
14. 65.4Hz
15. What Could Have Been
16. Goodbye (With Max Graham Feat. Jessica Riddle)


Dark Heart Waiting videóklip:

Do You Dream videóklip:

The New World videóklip:

Miniweboldal
Markus Schulz weboldal
Album előrendelés

- After Hours Anthems – lazulj!

Van itt a tarsolyomban egy mixecske, amit nagy előszeretettel hallgatok bárhol, bármikor. Azt hiszem említettem is már a blog hasábjain nem régen. Valamikor nyár végén akadtam rá és most így hirtelen eszembe se jut, hogyan. Ja de, chill out dalokat kerestem egy mixemhez a DiscoGS-on. Aztán valahogy szembejött velem ez az album és jóhiszeműen beszereztem, hogy na majd tuti nem mixalbum és a rajta szereplő dalokat tudom kettémixelni jó igényesen.

Á-áá, nem úgy megy az, bizony egy mixxel volt dolgom, amiket igazából nem szeretek, az előbbi ok miatt.

Az emlegetett darab pedig az After Hours Anthems névre hallgató korong, ami 2008. június 23-án látott napvilágot egész sunyiban a lassan már mindenható Armada kiadó égisze alatt. Azóta érdekes módon alig lelni valahol, még a DiscoGS-ból is kiszedték, nem is értem miért.
Röpke 7 euróért kapunk egy ilyen csinos-leveles nyugtató borítót, mögötte pedig 50 percnyi zeneanyagot, egész pontosan 10 dalt egybegyúrva. A 10 nóta mindegyikének eredeti verziója jól ismert trance szerzemény, legtöbbjük nagy sláger ráadásul, és persze mindegyiket az Armada adta ki valamilyen módon. A lemezen ezeknek az exkluzív chill-out változatai hallhatóak, olyanok, amiket sehol máshol nem találhat meg az ember, egy kivételével. Sajnos. Kellemes otthon ülős, relaxálós nóták, ugorjunk is fejest beléjük:

Erőteljes breakbeat dobszekcióval csapunk bele a kolbászos lecsóba. Először meg sem ismertem, hogy miről van itt szó, de Molly hangja rádöbbentett, hogy ez bizony Dash Berlinék Till The Sky Falls Downja. Lassan folyunk bele a nótába, melybe a jól ismert zongorajáték kicsit kiterjesztett változata és kellemes hegedűdallamok vezetnek minket. Gyönyörűen mély, búgó basszus morzsolja a subwoofereket, miközben a szeretett vokál mellett minden második ütemben egy igen határozott snare csap le ránk. Zsolti fiúnknak nem tetszik igaz, de nekem nagyon bejön.
Tökéletes átfedésben jön be egy szintén sláger nóta, Tenishiá-ék Reasons To Forgive-je, melyből először csak Kirsty Hawkshaw fantasztikus hangját kapjuk meg, majd szép lassan beköszönt a lágy reeverb-bel megkínált dobtaktus is. Nagyon megkapó változat ez, sokkal jobban szeretem, mint az eredetit, vagy akár a Blizzard-ék remixét. Elvarázsoló pad-ek, telt zongora arpeggio és némi akusztikus gitár szeli át az étert.

A dobogó utolsó helyén áll egy eszeveszett jó chillout verziója Erik de Köning Dream Flight-jának. Az A State Of Trance alkiadó gondozásában megjelent kislemezen sajnos nincs rajta ez a változat, ami igen nagy kár, mert mocskosul megalázza még az eredetit is. Gyors, lábmozgató dobokhoz járul még egy nagyon mély és nagyon pörgős (már a stílushoz képest) basszusvonal. Az eufóriáért már-már choir-szerű pad és egy egyszerű, ám iszonyúan fülbemászó gitárdallam felel, ami azonnal meg fogja ragadni a füled és a szíved. Elszállós darab, csak imádni lehet.
Szép lassan folyunk át egy örökzöld nótába, nem mástól, mint a brit zongorahuszár producertől, Mike Foyle-tól. A Shipwrecked eme verziója igazi vérbeli chillout darab: egy nyugis basszus, néhány félénk hegedűszólam és a virtuóz zongorajáték egyvelege, felejthetetlen zenei élmény. Kötelező.

Félúton belefutunk egy olyan számba, amit tuti nem fogunk felismerni (már ha az eredetit ismerjük). Hajmeresztő változáson ment át Mark Otten Tranquility-je, lényegében csak a főtéma maradt meg. Az albumon szereplő Lightscape Lounge Mix olyannyire eltér az oridzsináltól, hogy az már szinte elképesztő, ráadásul jó értelemben. Igazi hawaii hangulat uralkodik a dalon, visszafogott dobokkal, melyeket a shaker ráz fel jól, na meg a háttérben húzódó kisebb tribal-motívumok. Fejmozgatós akusztilus gitár húzza magát, izom laza, komolyan csak egy jó koktél meg pár fűszoknyás leány hiányzik az ember életéből hallgatás közben. A nyújtott szinti főtéma nagyjából maradt a régi és tökéletesen passzol a drasztikusan megváltoztatott környezetbe.
Lágy hat-ek és egy kis zongora adja az alapot egy régi, 2003-os dal gyönyörű újragondolásához. Masters és Nickson Out There-je eredetiben annyira nem jön be, de ez a chill interpretáció kihozza belőle a legjobbakat. Gitár ebben is van, hát az végtére is elmaradhatatlan, viszont lábdobok nincsenek, így aztán nagyon lazulós lett. Justine Suissa hangja nagyot dob az egészen, nagyszerűen énekel ismét, szeressük.
Hetediknek érkezik egy hohóóó, de nagyon is jól ismert szerzemény, nem mástól, mint a fáradhatatlan Roger Shah-tól. Talán ez az egyetlen szám az albumról, amit meg lehet külön track-ként is szerezni. Igen, ez a Beautiful a Songbook albumról, annak is természetesen az akusztikus változata. Jan Johnston jellegzetes hangja kísér végig a kompozíción, kissé filterelt beat-ek, pattogó basszus-, és szépen aláfestő akusztikus gitár mellett. Optimista dalszöveg és csupa energia jellemzi a dalt, nagyon szeretem és garantálom, hogy szeretni fogja mindenki, aki meghallgatja.
Jön a hajrá egy olyan nótával, amire szavakat nem találok. Egyszerűen lehengerlő, az eredetivel ellentétben egy igazi mestermű: ez Bissen Quicksand-je, ami a chillout koncepció ellenére is mozgásra fog késztetni! Nagyon határozott breakbeat alap, kissé torzított reverse hat-ként ható kis effektekkel tarkítva, amik karakteressé teszik az egészet. Egész fura duda-szerű szinti lép be egy marhára energikus és fülbemászó dallammal, amihez lágy pad-ek és szépséges supersaw főtémával. Az egészet nyakon öntjük némi hegedűvel és egy olyan összeállítást kapunk, amit egyhamar nem felejtünk el. Egyszerűen tökéletes, már-már a dugnám kategória :).
Utolsó előtti páciensünk szintén egy Roger Shah-dalocska, az ominózus Sunlounger álnév alatt elkövetett örökzöld klasszikus White Sand, amit vétek nem ismerni. Kiváló flamenco gitár játék, tengermorajlás és nyugis basszusgitár garantálja, hogy fülgazmikus élményben legyen részünk.
A kedvenc kanadai producerem zárja az albumot egy meglehetősen relaxálós darabbal. Arnej berobbanó slágerének, a People Come, People Go-nak eme verziója sztem nem sikerült annyira jól, de levezetésnek tökéletes. Tribal-dobok, némi zongora és andalító szintidallamok jellemzik.

Személy szerint örülök, hogy a véletlen összehozott ezzel a mixalbummal, nyár óta nagyon sokszor hallgattam már végig: vonaton ülve, szobát takarítva, tanulva és leányt masszírozva, jó ez mindig és mindenhol. Igazán kellemes összeállítás, melyben trance berkekben jól ismert dalok kiváló feldolgozásaival találkozhatunk. Ajánlom mindenkinek.

Tracklista:

01. Dash Berlin – Till The Sky Falls Down (Monokini Beach Mix)
02. Tenishia feat. Kirsty Hawkshaw – Reasons To Forgive (Piano Mix)
03. Eric de Köning – Dream Flight (Chillout Mix)
04. Mike Foyle – Shipwrecked (Chillout Mix)
05. Mark Otten – Tranquility (Lightscape Lounge Mix)
06. Masters & Nickson feat. Suissa – Out There (Christian Rusch’s Chillout Edit)
07. DJ Shah feat. Jan Johnston - Beautiful (Acoustic Mix)
08. Bissen – Quicksand (Chillout Mix)
09. Sunlounger – White Sand (Chillout Mix)
10. Arnej – People Come, People Go (Chillout Mix)

Hallgass bele és vásárold meg az AudioJelly-n.
Letöltés HotFile-ról.

- Dash Berlin - The New Daylight

Új nap virradt, és elszabadult az idei trance albumok egyik legjobban várt darabja. No de ennyire azért ne szaladjunk előre béláim.

Dash-ékról már említettem néhány szót ezelőtt, de kukkantsunk csak kicsit jobban a tények mögé. Az embernek manapság az az érzése, hogy a holland Dash Berlin formáció igazából nem is három, hanem egy ember. Kicsit igazságtalannak érzem a dolgot, ugyanis hármójuk közül csak Jeff Sutorius az, aki folyik a csapból, de ő nagyon. Na most ez már csak azért sem frankó, mert ő az, aki a DJ szerepét tölti be a triónál, ő az, aki járja a világot és küldi a zenét a népnek különböző klubokban, sőt még fotózkodik is, mint ahogy azt bal oldalt tapasztalhatjátok. Persze őt sem kell félteni a keverők mögött, de akik a produceri munkát végzik, azok nagyon a háttérbe húzódtak. Lehet, hogy szándékosan.

Jeffrey egyébként zenészcsaládba született '79-ben Hágában és egész kicsi kora óta érték őt a ritmusok, főleg apja révén, aki egész nap a dobokat püfölte, de nővére sem állt messze az élet dallamos oldalától, profi táncos volt a környék jónéhány klubjában (höhö), így aztán küldte is haza az öcsinek a mixkazettákat. Ennek hatására aztán középsulis éveiben Jeff beleesett a dallamos elektronikus tánczenébe és megcsillant szemében a DJ szakma fénye. Mire annyi idős lett, mint én voltam tavaly, a mázlistája már kapott is egy állást egy lemezboltban, így hát nem sok időbe telt, míg a kisgatyás fiókja megtelt bakelitekkel. Felvette a Dash művésznevet és elindult egy olyan úton, ami úgy néz ki, a csúcsra viszi. Körbejárta Hollandhont és mindenhol zenélt, ahol épp utolérte a feeling: a különböző klubok falait ugyanúgy rengette, mint az egyszerű bevásárlóközpontokét, vagy épp az illegális holland raktárbulikét. Egy igen emlékezetes Love Parade után nyomta neve után a Berlin szót, egyfajta főhajtásként.

2006-ban alakult meg a ma ismert Dash Berlin trió, amikor is Jeffünk hozzácsapódott a trance zene egyik legismertebb producerduójához, Eelke Kalberg-hez és Sebastiaan Molijn-hoz, akik törzsvendégnek számítottak az előbb említett lemezboltban. Na ők aztán tudják merről fúj a szél, benne voltak olyan meghatározó formációkban, mint Alice Deejay vagy Candee Jay és néha besegítettek Vengaboys-éknak és Solid Sessions-éknek is, arról nem is beszélve, hogy őket takarja a Pronti & Kalmani páros.

2007 nyarán már szantaszerte is szedték a táncparkettet azzal a bizonyos Till The Sky Falls Down-nal, ami olyan klasszikussá nőtte ki magát, hogy bárhol, bármikor képes vagyok meghallgatni. Érdekes új hangzásvilágot vezettek be a trance szcénába, melynek jellemzői a kissé house-os dobjáték, kellő Unison-nal megáldott, teltre effektelt innovatív szintihangok és nem utolsó sorban a gate-elt supersaw dallamok, amik kiégetik a szömed is. Na ez a Dash Berlin. A dalra különösképpen felfigyelt Armin van Buuren, aki rögvest le is szerződtette őket az Armadához, nem sokkal később pedig már egy nagylemez szerződését tolta a srácok orra alá. Ők pedig bólintottak.

Egy darabig nem is hallattak magukról, aztán egy remix után jött az a bizonyos Man On The Run év elején. Durrant az is egy szépet, majd saját alkiadójuknál, az Aropa-nal meg is jelent, jól. Vártuk is, de nagyon, talán még annál is jobban, de hát ez egy ilyen év. Ha Arnej albuma is napvilágot lát, lesz itt nemulass...
Na de ami a lényeg: október 5-én fog megjelenni digitálisan a debüt album, ami a The New Daylight nevet viseli. A rajongók 12-étől vehetnek a kezükbe igazi lemezt. Ha megfogjuk Sutorius barátunk kezét és engedünk a fanki borító csábításának, akkor máris 13 dal között találjuk magunkat, melyek összesen 78 percnyi fejmozgást képesek okozni, egész minőségi kivitelezésben.

A Till The Sky Falls Down-nal melegít az album. Áh, nem melegít ez sehova sem, ilyen zenével ez lehetetlen, inkább úgy mondom, hogy rögtön kidönti a meggyfát a ház mellett. Nagyon magabiztos muzsika ez, alltime-favorit, olyan basszusvonallal, ami nem fogja hagyni, hogy te csak úgy üljél a székedben. Vera Kramer hangja (meg amit énekel) ráadásul olyan fülbemászó, hogy néha spiccesen is szoktuk énekelni a srácokkal, ami azért nagy szó. Felemelő, igazi nyári darab ez, amely 2007-ben mindenki szívét megmelengette mozgásra ösztönző dobszólamaival és jó magas supersaw lead-jével. Kár, hogy a chill mixe nem került fel a lemezre (egyébként is csak egy mixalbumon található meg), mert az bizony nagyon-nagyon szépre sikeredett. Persze az eredeti is.
Másodikként betették a srácok a szintén jól ismert Man On The Run-t így már az elején ellőtték a két nagy slágert, már amivel a nagyközönség találkozhatott. Nem is nagyon ecsetelném, hogy milyen a track, megtettem ezt már a fent linkelt posztban.
Vera Kramer és Jaren Cerf után következzen egy újabb üdvöske a trance hangjainak színpadáról: a Wired című dalhoz az a Susana kölcsönözte a vokált, aki korábban együtt dolgozott már Armin van Buuren-nel (If You Should Go, Shivers) vagy nem régen Rex Mundi-val (Nothing At All), és bár nekem nagyon szimpatikus a hölgy, mégis ebben a dalban valahogy nem hozza a formáját. Szerintem máshoz jobban illene a dalszöveg, ő sajnos nem illik bele az összképbe. Egész progresszív egyébként a nóta, már ami a dobokat illeti; azok mellett pedig néha vadul behatolnak a markáns szintik, szóval nem lett túl száraz a dolog. Nem nagyon fogott meg, de nem is lett egy rossz darab.
És akkor egy újabb sistergő csillag következik a naggyon dögös Emma Hewitt személyében, akit idén megtapasztalhattunk Cosmic Gate-ék Not Enough Time-jában, és úgy érzem, levett mindenkit a lábáról, fantasztikus hangja van! Amint felcsendül ez a lágy vokál a Waiting-ben, rögtön rá fogunk jönni, hogy slágergyanús dallal állunk szemben. Így gondolhatták ezt Dash-ék is, ugyanis 29-én megjelent kislemez formájában és a klip is elkészült hozzá, amit a cikk végén meg is tekinthettek. A nagyszerűen megírt dalszöveghez egy tökéletes előadás társul, karöltve igazi uplifting főtémával, fülbemászó háttér-arpeggio-val és andalító zongorajátékkal a kiállásban. Sokáig fogjuk még ezt dúdolni azt hiszem.
Némi elektromos gityó ropog a Never Cry Again című szerzeményben, melynek vokalistáját lusták voltak feltüntetni, de egy kellemes női hang fog minket fogadni. Az előzőhöz hasonló darab ez, bár inkább kellemesebb, mint buliba való. Átsiklok e felett is általában, nem ragadta meg az elmém, de jól kiegészíti az album egészét.
Félúton akad be az első feldolgozás (megjegyzem, három van a korongon), a To Be The One. Az eredeti elkövetője az Idaho nevű indie rock banda még valahonnan 2004 tájékáról, melynek énekese nagyon nagy arc lehet, mert ilyen vokált leművelni! Nem igazán szeretem a feldolgozásokat, de ez nagyon meredeken faszára sikeredett! Igazi "távolba nézős" muzsika, annyira elvont énekkel, hogy a hallgatásától is beszívok, fülbemászó akkorddallammal és igen fanki beat-tel. Tegnap Debrecenből hazafelé a vonaton annyira nem bírtam megállni a dúdolását, hogy előkaptam a laptopomat és meghallgattam. A kedvencem az albumról.

Kollaboráció is van ám a CD-n, ne hogy azt higgyük, hogy nincs: Rowald Steyn producer szállt be a srácokhoz egy dal erejére, nem mellesleg a kislemezre remixelte nekik a Till The Sky Falls Down-t is anno. Ami még ad az End Of Silence című szám pikantériájához az maga az énekescsajszi, Nina Deli. Komolyan mondom, nézzétek meg a weboldalát, én beszartam rajta :). Nagyon fankin ötletes! Maga a dal elég szomorkás lett, ami persze nem baj. Kissé lassú, progresszív ütemek, tötöröttö dallam és melankolikus hang varázsol el minket, de izomból. Lazítós. Fasza.
A nyolcas számú versenyző, a The Night Time nem szarakodik, bumm bele baby stílusban adagolja a boogie-t a lábakba, igazán energikus, felemelő szeletje ez az albumnak. Az Ismeretlen Vokalista itt is jó munkát végez, jól kiegészíti a daráló dobokat és a kellemes szinuszhangokat, melyek próbálnak be-betörni a supersaw fődallam bűvkörébe. Buliba való, izibe!
És akkor jön a fekete leves, a keményvonalasabb progi kedvelői is megkapják az arcukba, ami jár: DJ Remy működik közre a Renegade-ben, és őt nem úgy ismerjük, mint aki gyengéden bánik a mélyládákkal. A szintén Hágából származú veterán producer stílusjegyei egyből megütik a fülünket: markáns monoton szintidallamok, kattogó progresszív dobjáték és folyamatos lüktetés jellemzi a második legrövidebb dalt a lemezen. Hallgatni nem szeretem; buliban meg hajhullás játszana rá.
Ismerős zongoradallamal indul a következő hangregény, de hát hogy a viharba ne lenne ismerős? Igen szívem, jön a második feldolgozás, Solid Sessions-ék nagy klasszikusa az Úr 2000. évéből: és bár anno remixelték a producerek a Janeiro-t Pronti & Kalmani néven, most ezt újra megtették és nem mondom, hogy rossz döntés volt. Ismét egy jól eltalált feldolgozással van dolgunk, az első számból ismert Vera Kramer üde hangját, az örökéletűvé avanzsálódott dalszöveget és a hangulatos zongorát most kiegészíti egy kellemes gitárjáték és nagyszerű, bulizós ütemek, a kiállásnál némi breakbeat feelinggel. Varázslatos dal, mese nincs, másik nagy kedvenc. "This is where you saw my naked soul... in Janeiro."
A finish felé közeledve elérkezünk a harmadik feldolgozáshoz, ami hát... már megint csak jól sikerült. A Feel U Here esetében is egy eltérő műfajból merítettek Dash-ék, az eredetit ugyanis nem rég komponálta meg a Brennan & Heart duo, akik bizony hardstyleban utaznak keményen, az originál verzióra is lehet kenetni a melbourne shuffle-t, vagy ahogy mi csak manapság hívjuk, az ikszelést :D. A Shanokee nevű leányzó igen jól teljesít éneklésileg a dalban, Molijn-ék pedig kicsit visszafogták Brennan-ék vadorzó szerzeményét egy kicsit. Kellemes nagyzenekari kíséretet kapott a kiállás, aztán meg rongyolhatunk némi uplifting területre. Jó lett ez is, na. :)
Utolsó előttiként kapott helyet a címadó nóta, a The New Daylight, ami nem szakít a hagyományokkal, magabiztos alapokkal vezeti a parasztot egy energikus supersaw akkorddallam felé, némi zongora aláfestéssel. Pure trance! Már majdnem azt is mondanám rá, hogy fülbemászó.
Végezetül pedig a Surround Me még kidönti a szomszédban is a körtefát nekünk, eléggé zúzdásan indul, de nem olyan brutál mint a Remy-s cucc, mert hamarosan meghalljuk a vokált és rájövünk, hogy mi ezt szeretni fogjuk. Marcona a fődallam, de hát kell ilyen is.


Összességében jó lett a korong. Nagy várakozás előzte meg és ha ennek fényében kéne értékelnem, azt mondanám, annyira azért nem lett nagy durr. Az biztos, hogy jó ideig fogok hallgatni róla pár számot és szép munkát végeztek a producerek. Főként a bulizósabbaknak ajánlom, meg persze azoknak, akik szeretik a dallamos trance muzsikát. És akkor jöjjön némi infó, valamint a Waiting klipje:

Dash Berlin - The New Daylight
Armada Music / Aropa Records
iTunes: Október 5 / CD: Október 12

Tracklista:
- Till The Sky Falls Down
- Man On The Run
- Wired
- Waiting
- Never Cry Again
- To Be The One
- End Of Silence
- The Night Time
- Renegade
- Janeiro
- Feel U Here
- The New Daylight
- Surround Me

A Waiting című dal klipje:


Hogyan készült a klip:

Letölt

- Dakota - Thoughts Become Things

Az amcsinémet, aki a világ minden szegletét bejárta már és fél életét repülőn tölti. A DJ, aki tavaly októberben megjárta hazánkat és szanaszerte repesztette a White Angel trance-muzsikához nem igen szokott falait. A manager, aki az Armada hadába tartozó Coldharbour Recordings-ot irányítja. A műsorvezető, akinek Global DJ Broadcast című műsora szinte már egybeforr csütörtökönként az A State Of Trance-cel. Na meg persze a producer, aki '93 óta ontja magából a dalokat, mixkompilációkat meg amit úgy illik ebben a szakmában, olyan álnevek alatt, mint például Himmel vagy a most reflektorfénybe kerülő Dakota.
Igen, mindez a nagy Markus Schulz-ot takarja.

Bár sok helyen tévesen berlini születésűnek titulálják, a valójában Eschweger-ben világott látott tehetség nem sokáig élvezhette a kettéosztott Németország örömeit. 13 évesen, amint kezdte kapisgálni, hogy merről fú' a szél, szüleivel már költöztek is ki az ígéretekkel és lehetőségekkel teli USA-ba, egyenesen Florida drogtól, buliktól, nőktől, luxusverdáktól és pálmafáktól izzó paradicsomába, Miamiba. A tinédzser Markus mindig is magában érezte a zene lüktetését így újdonsült hazájában nem is kellett neki sok, hamar belekóstolt néhány breakdance összeröffenésbe és nem mellesleg el is lesett pár mozdulatot. Egy ilyen parti alkalmával adódott először lehetősége, hogy ő diktálja az iramot a DJ pult mögül és azóta számára bizony nincs megállás. Mindig is vágyálma volt, hogy megismerje az egész világot na meg persze őt is megismerje az egész világ. Nem is teketóriázott sokat, felismerte a tényt, hogy ez az ő esetében úgy lehetséges, ha le is tesz valamit az asztalra. De nem akármilyet, olyat, amelyre felfigyelnek azok, akiknek fel kell figyelniük.

Schulzie először hivatalosan 1992-ben tűnt fel a lemezboltok polcain, az amerikai illetőségű, nem túl sikeres Powerhouse Records szárnyai alatt egy válogatásalbumon. A Best of 1992-n főként az ő remixeit találhatjuk, akkor még Markus "The Slice" Schulz néven. A kilencvenes évek elején még erősen a house szcéna berkein belül mozgott (akkor még milyen jó is volt az!), első kislemezét egy mondhatni 'honfitárs' producerrel, Christopher McSpadden-el készítette '94-ben, amit a Plastik kiadó terjesztett szantaszerteszéjjel. Jó ideig ennél a labelnél találkozhattunk vele, szépen formálta stílusát Markus.
Kellett is neki kábé még 10 év, mire igazán tökélyre vitte azt, amiről őt ismeri minden trance zenét szerető ember: 2005-ben megalapítja saját kiadóját, a Coldharbour Recordings-ot, mely végső állomása egy jelenségnek, melyet mi csak úgy hívunk: a Coldharbour-hangzás. Markus egyike azon igazán kevés producereknek, akik nagyon sajátos hangzásvilágot alakítottak ki és sok százezer ember kapja fel a fejét a világon a dallamokra és dobjátékokra, valószínűleg korrektül arra gondolva: "Ez gyerekek, tuti, hogy Schulz!".
Valahogy talán a The Blizzard norvég duóhoz tudnám hasonlítani: egészen progresszív ágát képviselik a trance-nek, mégsem ragadnak le a száraz szintiknél és az unalmas perkusszióknál, utat engednek az érzékeket felébresztő dallamosságnak és a ringató, elszállós ritmusoknak.

Talán kicsit a szokásos Schulz-hangzásnál keményebb dalokra számíthatunk a floridai betyár Dakota gúnyája alatt megjelent szerzemények képében, melyre először '99-ben volt példa. Az álnév mögött produkált dalok kizárólag instrumentálisak, semmi vokál, semmi cicó, színtiszta "progi az anyádnak", ahogy azt egyszer Zsolti barátom megfogalmazta. 2002-ben kicsit eltűnt a színról az indián egészen 2007-ig, amikor egy remixxel küldte nekünk a füstjeleket, aztán meg csak azt lehetett észrevenni, hogy Markus-unk élő szettjei és a rádióműsora kezd tele lenni holmi rézbőrűek által faragott dalokkal. Míg a nagyközönség tűpárnákon ülve várta az új albumot a 2007-es Progression után, addig (mint később kiderült) a producer leporolta régi alteregóját és az alatt szándékozott összetomahawkolni egy albumra valót a világ legkülönbözőbb wigwamjaiban. Gondolatai lassan testet is öltöttek, így július 6-án megérkezett a Dakota - Thoughts Become Things album.

Nagy durranás volt májusban az első megjelent kislemez az albumról, a Chinook, a progresszív transz muzsika rajongói fülgazmust is kaptak hirtelenjében, meg kell hagyni nem is alaptalanul. A dal előrevetítette mire számíthatunk majd a végső korongon: a legjobb progi dobütemek, a legmarkánsabb szintihangzások és a legjobban eltalált kemény dallamok irgalmatlan zabigyerekei fogják majd szétvinni a házat amint beraktuk a CD-t, egészen 77 percen keresztül, kereken 10 muzsikában manifesztálódva. Nem olyan kommersz daldömpinggel találjuk majd magunkat szembe, mint mondjuk Schulz személyes jóbarátjának, Armin van Buuren-nek a tavalyi albumán, ellenkezőleg: sokak számára kicsit nehéz lehet az emésztés jelen esetben ám én azt mondom mindenképp érdemes időt szentelni erre az utazásra, ha már egy nagyszerű indián nyomkereső vezet minket.

Se szélzúgást, se helikopter rotorokat nem fogunk hallani, de attól még a Chinook-kal kezdünk bele a csapatásba. Épp odakinn ültem a sörpadon és némi Flash animációt csinálgattam, miközben hallgattam az albumot. Mivel nem ismertem a dalt azelőtt, így meglepetésként ért, de eleinte negatívként. Tompa lábdob, ami még nem szabályos 4x4, minimális hat-ek, egy egész kellemes agyonvisszhangosított háttérperkusszió és izommély, de nem domináns basszus az, amit kapunk az elején a számnak. Másodpercről másodpercre szippant be a őrületbe, nem bíz semmit a véletlenre, nem sieti el Markus papa. Lassan megérkezik a rá oly nagyon jellemző szintén visszhanggal jócskán megkínált plucked szinti, melynek segítségével észrevétlenül haladunk a kiállás felé. Fel sem fogja az ember és máris egy olyan főtéma ragadja magával, ami miatt újra meg fogja hallgatni a tracket. Hirtelen megszűnik a sötétség és megvilágítja utunkat egy kissé phaselt analóg szinti, mely kellemes kontrasztot hoz. Összességében a Chinook az egyik legjobb darab az albumról.
Másodjára szemben jön velünk maga a ravaszdi jani, a második kiadott kislemez domináns híme, Johnny The Fox, ami ha nem is a feldolgozása, de tisztelgés egy '85-ös dal, a Mantronix Johnny The Fox-a előtt. Hasonló a felállás, mint az előbb, tompa pumpálós kick brummogtatja a mélyládát, de a hangspektrum magasabb tartományait cirógató dobokkal már nem bánt olyan lyukasmarkúan a producer. Erős ride, még erősebb saw basszus, majd eleinte egy sonar-szerű szinti pötyögi nekünk az ütemet. Ez a dal is csak úgy folyik, mint a Delaware folyó a prérin, nem nagyon kapjuk fel a fejünket a kiállásra és a beköszönő kórusrészre, sunyiban építgeti a dallamokat egymásra Schulzie. Pattogó square pluck mutatja az ívet, mint fő motívum, egyszerű ám a jelek szerint nagyszerű dallamot játszva, melyre a dal vége felé egy erős saw pad teszi rá a kezét. Kellemes darab, szintén a jobban sikerültek közül.
Tovább haladván a kies prérin eljutunk Sin Citybe, melynek kapuját szintén a tompa lábdobok és a háttérben lapuló basszusok szegélyezik, némi jóféle hat-ekkel megfejelve. Buligyanúsabban indul a nóta, vészjósló FM szintivel meg westernfilmbe illő perkusszióval, ami később hathatósan generálja majd az ütemet a lábnak. Az tuti, hogy Markus keményen megsajtolta szintetizátorait.
Az előző trackek által lefektetett alapokat követve itt is pad-szerű folyamatos főtéma csap az arcunkba a kiálláskor, egész fülbemászóan, de a kórus már nem enged neki akkora teret, mint mondjuk az első muzsikánál. Nekem annyira nem maradt meg, viszont annál inkább a következő:
A The Doorway kezdése még magabiztosabb, és hamarosan meg is halljuk azt az arpeggio-t, ami szépen végigkísér majd minket, hol a többi hang mögé rejtőzködve, hol pedig utat törve magának egyenesen az agyunkig csak azért, hogy imádjuk. Mert muszáj. Társa lesz hamarosan egy nagyon kellemes saw pad is, mely szívet melengető magasságokba emeli a hangulatot és kettejük párharca jelenti végülis a számot. A dobok nem is nagyon avatkoznak közbe, ezt mindössze egy kissé torzított szinuszhang merészeli megtenni a kórusrész végén. Nagyszerű darab!

Miután beléptünk az ajtón hol is találhatnánk magunkat máshol, mint a producer egyik kedvenc klubjában, a torontoi Koolhaus-ban. A szokásos tánczenei dobfelállás, a kick-hat-clap zentháromsága fogad minket és kéri el jegyünket, betessékelvén minket a bögyös ruhatáros csajszihoz, mely jelen esetben elszállós padeket és egy búgó basszust jelent. Aztán belépünk a tánctérre és jöhet a veretés úgy echte. Ropogós basszust kapunk a lábunk alá visszafogott dobokkal és már megint egy vérig buherált háttérszintivel. A dal szerkezeti részei itt már jobban megfigyelhetők, a kiállásra már felkapja fejét a paraszt, ha máskor nem hát akkor amikor a főtéma energikus arpeggio-ja berobban. Igazi táncolnivaló nóta ez kérem, fülbemászó dallamokkal és frankó effektekkel.
A Steel Libido nyugisan vág neki az útnak, egy magasan szűrt lábdobbal meg némi ütemenként prüttyögő szintivel, aztán belecsap a lecsóba. Végig szeletelünk srácok, megállás nincs, igazi progresszív darab, könyörtelenül adja végig a ritmust.
A hetedik szám, a Lima már majdhogynem chillout-közeli állapotokra vetemedik, csak hát a pumpálós lábdob és barátai ezt nem engedik. Egyszerre pörgetős és nyugtató. Szállós-repülős padek, és langyos háttérszintik na meg némi elektromos gitárnak hangzó tárgy merészel kiszűrödni hangfalainkon.
Megint csak vissza a nyolcvanas évekbe, a Roxy '84 akár jó is lehetne, de nem az. Nekem.
Enyhén indulva húzza-húzza az adrenalint a producer, míg aztán be nem robban minden hangot kizáróan a dob és a kemény basszus. Megy a dara, pereg is a forgács a mélyládáról aztán némi pad és pluck képében jön egy kis szín a kompozícióba. A kiállásnál bejön egy nagyon tetszetős dallam, ám sajnálatomra sosem veszi át az igazi főszerepet, mindvégig a háttérben marad.
Az utolsó előtti Re-Swirl egy élénk szerzemény. Nagyszerű szintijátékok telítik be a teret és az albumhoz képest telt a dobok adta hangzás is. Fő motívumot nem nagyon tudunk megragadni, Markus szép lassan felépíti a dalt, egyre több és több dallam kényezteti a fülünket, egymással ügyesen összekombinálva.
Végezetül pedig a Mr. Cappuccino szintén egy olyan szám, amit egy dallam kísér végig, amit aztán ideoda torzít és húz a szerző, csak hogy nekünk jó legyen, de túl maradandót nem jelent.

Na, elég sokat rizsáztam már megint, úgy érzem jobb lenne rövidebbre fognom, mert megijedtek a terjedelemtől :). A lényeg, hogy Markus/Dakota új albumára lelkileg tessék felkészülni, nem egyszerű dologgal állunk szemben. Aki szereti az izomprogresszív dolgokat, annak be fog jönni, nekem mindössze pár track az, ami megfogta a fülem. Darálós, néhol már-már monotonnak ható hangzás kapunk a korongon, melyet ritkán szakítanak csak meg szebb melódiák. A Dakota személyében inkább Markus kísérletező énjét ismerhetjük meg, egy olyan producert, aki előtt nincsenek határok és a keze ügyébe kerülő szintetizátorokból a lehető legfurább hangokat gyömöszöli ki.
Egynek jó, de számomra koránt sem az év albuma.

Tracklista:

1		Chinook (9:07)
2		Johnny The Fox (7:35)
3		Sin City (8:04)
4		The Doorway (5:02)
5		Koolhaus (8:33)
6		Steel Libido (6:34)
7		Lima (7:41)
8		Roxy '84 (8:05)
9		Re-Swirl (8:32)
10		Mr. Cappuccino (8:10)

Innen, aztán meg innen tessék beszerezni.

Megvenni pedig szíveskedjék az AudioJelly-n! Érdemes. :)

- ATB - Future Memories

Az arc, amit a trance műfaj szerelmeseinek nem kell bemutatni. 15 éve töretlenül munkálkodik és néz ránk mosolyogva és szinte a legöregebb biztos pont a szcénában. De ismeri őt mindenki, garantálom, hogy még Te is. Ő a német André Tanneberger, de mondhatnám azt is, Sequential One. Tudjátok mit? Maradjunk az ATB-nél...
Echte NDK-srácként látta meg a napvilágot 1973-ban a türingiai Freibergben. Nem sokkal később a család átköltözött nyugatnémetbe, ami annyiban változtatta meg az ifjú André életét, hogy így lehetősége nyílt látogatni a bochumi Tarm Centert, ahol meg aztán pezsgett az élet a '80-as évek végén. A későbbi mentor, Thomas Kukula tépte a lemezeket esténként, ami rögtön felkeltette ATB érdeklődését a mixelés és úgy egyáltalán a zeneírás iránt. A sors kifürkészhetetlen útjai évekkel később visszavezették őt a Tarm Centerbe, ugyanis rezidens is volt ott... ha nem még mindig az.

92-ben kezdett írni dalokat odahaza, egy szál Amiga géppel meg egy szintetizátorral. Néha azért bánom, hogy nem abban az időben voltam tizenéves, embert próbáló feladat lehetett egy épkézláb melódiát kisajtolni ilyen felszerelésből. Akkor még techno-orientált volt a lelkem és nagy szerencséjére egy barátja révén meg tudott ismerkedni Thomas Kukulával. Na onnantúl kezdve szárnyalt felfelé. Thomas beinvitálta a stúdiójába, hogy végezze el a végső simításokat a dalain, ahol aztán kiszúrt egy Sequential Pro One névre hallgató szintit. Erről kölcsönözte korai munkáinál használt álnevét.
'93 februárjában jelent meg első kislemeze, a Dance, de öt teljes év kellett ahhoz, hogy egy egész világ megismerje. Hogy mit csinált ez alatt az idő alatt? Stúdiót 'épített', szerezte befele a kütyüket és építette a kapcsolatait. Aztán bumm, 1998-ban durrant a 9 PM (Till I Come) kislemez immár a polgári nevéből összevágott ATB művésznév alatt. A maxi a német Kontor Records gondozásában jelent meg, André pedig azóta is náluk van. A vokált a portugál Yolanda Rivera-nak köszönhetjük, a jól ismert gitár pedig valójában egy szintetizátor preset, amire véletlen bukkant rá a német producer.

Innestől nem is volt megállás, jöttek szépen sorjában azok a dalok, amiken én anno felnőttem: Adamski klasszikusa a Killer, kicsit újragondolva, az eredetileg Olive-dal, a You're Not Alone feldolgozva, Roberta Harrison hangjával. Hát ki ne ismerné ezeket? Na ugye. De voltak persze teljesen saját szerzeményei is, amit a magyar rádiók is szénné pörgettek, emlékszem: az imádott Long Way Home, vagy a Let U Go, mindkettő ismét csak Roberta-val. Nagy párost alkottak, az ziher.

A hangzásvilága sokat változott az évek során. A kezdeti viszonylag egyszerűbb klubslágerek után sokrétűbb lett: ATB már sokszor belenyúl az alternatívabb rock-elemekbe, a tört ütemekbe. Mint például a 2006-os Trilogy albumból való nagy kedvencemen, a Renegade-en is hallatszik.
Az új albumra a mester azt ígérte, hogy valami merőben új dologgal, formabontó hangzással fog előállni. Hogy ez sikerült-e neki? Nézzük meg!

Május elsején jött ki ismét csak a Kontor égisze alatt a Future Memories. Nagy ígéreteket és nagy durranásokat fűzött a lemezekhez ATB. Az biztos, hogy rendesen felcsigázta az érdeklődést, én nagyon kiváncsi voltam rá, hogy ugyan mi az istent tud újítani egy olyan világban, ahol lassan már minden létezik. Mint azt már lassan megszokhattuk ismét 2 CD-vel gazdagodunk ha beszerezzük az albumot, ahogy volt ez a Trilogy-nál vagy épp a Two Worlds-nél is. Az első korongon 14 dal foglal helyet; 14 bulizós, pörgős vagy épp elgondolkodtató muzsika, míg a második CD egy mixalbum, telis-tele lazító chillout darabokkal. Összesen valamivel több, mint 2 óra zeneanyag, de azt meg kell hagyni, hogy technikailag nagyon profi összeállítás. A trackek gyönyörűen szólnak, tiszták és teltek, bár olyan felszereléssel, mint ami André-nak van ezt el is várja az ember.
Az első maxi rögtön az album megjelenése után jött ki, rajta az első korong két nyitódalával: a What About Us-szal és az L.A. Nights-zal.

Amint rányomunk a Play-re már mormog is az L.A. Nights, ami nagyszerű supersaw pad-del kezd bele a lecsóba, hozzá egy igazi kis ATB-s dobjáték meg basszus csatlakozik. Amint az a szerző szájából elhangzott a marketingkampány elején, a dalon érezni lehet, hogy nagyon zongoraorientált. Ez úgy általában jellemző az egész albumra, szinte mindegyikben jelen van a zongora. Egyébként igazi bulizós-pattogós lett a track, ám nagyon mély nyomott nem hagyott bennem, jobban rávezethetne az albumra. De nem teszi.
Megteszi ezt viszont a következő nóta, a slágergyanús What About Us, amit a Jades trió könyvelhet el. A produceri munkát André és jóbarátja Rüdiger Dittmann végzi, míg a vokált a fantasztikus hangú Jan Löchel szolgáltatja, nem is akárhogyan! A What About Us egy finom zongora-arpeggioval induló darab, mely fokozatosan gyorsít az ütemen és egyre erőteljesebben szuggerálja az embert a tombolás felé. Jan hangja nagyszerűen passzol a dalhoz, amiről az első kórusnál derül ki, hogy egy egész gyors drum and bass-szerű trancehybrid, energikus és mozgásra ingerlő, vérpezsdítő és kiráály! A főtéma dallama még nem is tűnik annyira gyorsnak (a zongora meg kifejezetten lassú az egészhez képest), de a dobjáték nagyon pörgős és törtütemű és na... tetszik nagyon.
Utána harmadikként jön ismét egy clubosabb nóta, kicsit visszatérve a 'gyökerekhez', ismét egy kollaboráció Roberta Carter Harrison-nal, a Swept Away. Erőteljes clap és maga a vokál teszi karakteressé a dalt, kicsit hasonlít az ének dallama a szintén Roberta-dal Photograph-ra (Alex M.O.R.P.H.-fal). A kórusnál adja az életérzést egy eleinte markánsabban szóló supersaw pad, meg egy kellemes plucked arpeggio, de úgy igazán ez a dal sem fogott meg.
A negyedik dalhoz elhozott nekünk ATB egy vokalistát, akit én személy szerint a Ferry Corsten-féle Made Of Love óta imádok és még ráadásul marha dögös is: az amcsi Betsie Larkin egyik saját dala, az A New Day nagyon megtetszett a német mesternek, így megkérdezte a lánykát, hogy nem-e pörgethetné-e fel az eredetileg alternatívabb muzsikát: A Tibinek meg ugyan ki tudna ellenállni? Erősen hasonlít az előző darabra, abban is, hogy ez sem nagyon találta meg az utat a szívembe. A vokál sem valami nyerő szerintem. Kellemes, hallgatható de semmi több.
De végre törik a jég, és jön a trance-szcéna kedvenc vokalistája, Tiff Lacey, aki szerintem már csak az Atyaúristennek nem énekelt, de ha egyszer elkezdene zenéket írni a Teremtésen kívül, akkor talán ezt a nőt kérné fel először énekelni. A My Everything fantasztikusra sikeredett, hasonlóan a 2004-es közös dalukhoz, a nagy sláger Ecstasy-hoz. Tiff lágy hangja végigkísér a nótán, igazi öröm a fülnek, a háttérben rohanó, már majdhogynem IDM-közeli tört ütemű dobok és egy basszusvonal, ami tökéletesen kiegészíti a dalt. Nagy yess!
A középvonalhoz közelítve jön egy régi-új dal. A már említett első ATB-maxi kicsit újradolgozva: a Summervibes with 9PM megmutatja, hogy így tíz év távlatából is még mindig adja Yolanda Rivera falatnyi vokálja a dalban, illetve az ominózus gitár. A Summervibes prefix pedig pontosan tükrözi azt, amit kapunk: nagyszerű szintijáték kíséri végig az igazi forró nyári dobütemeket, nagyon jó perkusszió, tribalfeeling, minden van. Kicsit Shah-os, de ez cseppet sem baj, olyan, mintha egy tengerparton nosztalgiáznánk egy koktélt szürcsölgetve és azon morfondíroznánk: bazmeg, én ezen nőttem fel.
És amikor kellőképpen pörgünk akkor jön egy pofon: lelassít és megnyugtat a Deadmau5 és Kaskade-féle I Remember-ből jól ismert szőke ciklon, Haley Gibby gyönyörű hangja a Gravity-ben. Magával ragadóan kezdődik a dal, és aki fülesen hallgatja az érezheti, hogy a dobok sztereobeállítása kfejezetten jó. Lassabb hangvételű, breakbeat-szerű kompozíció, ami a fantasztikus vokál nélkül nem sokat érne, Haley pedig a lehető legjobb választás volt úgy érzem. A kórus részek egyszerűen lehengerlőek, a háttérben meghúzódó kis zongorajáték meg aztán marhára bejön. Egy nagyon jól eltalált darab szerintem.

Nyolcadikként jelentkezik Pityu barátom kedvence (bár ő azért kőkemény techno-fan), a Luminescene, melyben közreműködött Rüdi Dittmann, vagy más néven Josh Gallahan is. Naggyon jó perkusszióval kezd bele a dal, melyet egy adagolós basszus kísér, echte buliba való, pörgetős, tombolós, hajhullós termék ez, és bár az elejéből ítélve keményebbre számíthat a hallgató, a szám lassacskán lenyugszik és átveszi a szerepet egy kellemes pad, amit kiegészít a főtémát szolgáltató kissé csengőszerű pluck. Aztán ismét csak belecsapunk a susnyásba és megy a 'parri' ezerrel. Nem rossz, nem rossz!
A következő track sem az, viszont kérdéses számomra, hogy mit keres az albumon? A Behind-ról van szó, viszont utánanézve azt kell mondjam: ATB-nek semmi köze a dalhoz. Vagy legalább is semmi hivatalos, azon kívül, hogy szerepel a korongon. A dalt az olasz Flanders formáció írta még 2008-ban. Alessandro Bunetto, Francesco Abbate, Marco Giudice és a vokalista Giuliana Fraglica négyesfogata az Ego-nál jelentette meg tavaly a Behind-ot, amit a kislemez kedvéért remixelt egyik honfitársuk, Vincenzo Callea. Na és ez az a változata a dalnak, ami felkerült az albumra. ATB mindössze annyit csinált, hogy egy kicsit átírta a dallam ritmikáját és saját képére faragta a dobokat. Jó lett a dal egyébként, lehet rá dudorogni, de kérdem én: miért kell így utánaszimatolnom a dolgoknak és miért nem lehet szegény Callea-t megemlíteni, hogy 'Igen gyerekek, az ő nagyszerű remixe volt az alap."
Na de ne sokat rágódjunk ezen, mert máris ráncigál minket magával a címadó dal, a Future Memories. Figyelemfelkeltő törtütemű dobszekcióval indul a mandula, finom brass szolgáltatja a mélyet és egyszerű, ám szép zongora viszi a dallamot miközben egy ringató pad hát hogyismondjam... ringat. Nagyon szép zene lett ez, egyik kedvencem.
Ismét köszönthetjük Tiff-et a szerintem legjobban sikerült dalban az albumról: a Still Here egy lassú és nyugis darab, az énekesnő transzba ejtő hangjával, inspiráló hegedűkkel, combos supersaw-al és aláfestésként egy jól eltalált zongora arpeggioval. Nyááá, olvadós!
De akkor nyomjuk is ismét a táncot, mert jön egy olyan lányka, akit én Shah Now or Never-jében egyszerűen megimádtam, Cosmic Gate-ék Under Your Spell-jében pedig belezúgtam (a hangjába minimum): a My Saving Grace-ben nem más, mint az aranyos Aruna énekel. Fülbemászó főtéma (amit megtanultam eljátszani, nem nagy ördöngősség; MIDI billentyűzet rulez!), markáns electro basszus na meg persze ATB-szagú dobok amik bármelyik táncparkettet lerombolnák, és akkor a vokál meg fúú. Jól összerakott muzsika, garantáltam dúdolod egy pár napig. Erre mondjuk mi azt, hogy: chooOoooon!

Az első korong hajráját kezdi a Terra 260273 nevezetű komponálmány, amiben André volt oly szellemes és bemondogatta a címben látható számokat egyesével. Óraketyegéssel kezdődik a dal (emlékeztet Myonék Never Say Never remixére), aztán pörög is mint amit felhúztak. Érdekes dallamot játszik egy markánsabb szinti, de annyira nem jött át. Egy olyan darab, amit otthon annyira nem hallgatok, de buliban a falat kapargatnám a tombolástól.
Záróakkordnak pedig itt van nekünk egy újabb Jades-dal, a Communicate. Kicsit emlékeztet a régi ATB-trackek hangulatára, lábmozgatós 4x4-es lábdob, némi pluck szinti és ismét Jan Löchel hangja fogad minket ebben az egész jó kis trackben. Eleinte nem tetszett, de pár hallgatás után azt mondom: fasza!

Aztán itt van nekünk egy mix CD formájában a második korong, amibe nagyon részletesen nem mennék bele. Annyit viszont tudni kell róla, hogy nagyon fincsi. Teljesen chillout és az igényes fajtából: bárhol és bármikor ellazít és kellemes perceket jelent. Nyugtató, kikapcsol egy kicsit és kirekeszti a rohanó világ zaját és gondjait. Nagy kedvencem róla az Everything But The Girl '94-es slágerének (tuti ismered), a Missing-nek a feldolgozása ezúttal Tiff Lacey vokáljával. Sok track társszerzője a már említett Rüdi Dittmann.


Összefoglalva a Future Memories méltó utóda André előző albumainak és nem okoz csalódást a rajongóknak. Igényesen, körültekintően összerakott zenék (főleg igaz ez a második lemezre), jól választott vokalisták, akik fülbemászó dalszövegeket énekelnek, sok-sok zongora. Mindenki megtalálja azt, amire vágyik. Bár nem akkora durranás és újítás, mint ahogy azt a producer jósolta, de azért mindenképp must-have!

Tracklista:

CD 1

• L.A. Nights
• What About Us
• Swept Away
• A New Day
• My Everything
• Summervibes With 9PM
• Gravity
• Luminescence
• Behind
• Future Memories
• Still Here
• My Saving Grace
• Terra 260273
• Communicate

CD 2

• Talismanic
• Missing
• Horizon
• Voices
• Behind (ATB's Ambient Version)
• Authentic Reaction
• Careless
• Twilight
• Listen To Me
• Living Life Over
• Silent Meaning
• Malibu Road

Íme egy kis ígykészült videó, egyenesen ATB stúdiójából! Nagyon érdekes! Nááágyon! Higgyed el:

Part I:


Part II:


Töltöd először
Töltöd másodszor