Super8 & Tab - Empire

Fél évtizedes karriert tudhat magáénak a képen látható finn duó. Az angol Anjunabeats kiadó örökös fenegyerekei elkövettek már jó pár hatalmas slágert, így aztán éppen itt volt az ideje egy szerzői albumnak.

 

2005-ben állt össze a ma ismert Super8 & Tab páros, melyet a szöszi Janne Mikael Mansnerus (Tab) és Miika Juhani Eloranta (Super8) képez. Mindketten Helsinkiben nőttek fel és már jóval azelőtt komolyabb kapcsolatba léptek a zenével, minthogy megismerték volna egymást.

Super8 a Polydor kiadónál kezdte, az F2F leányduó Can’t Hide című maxijára remixelt, ám a dal igazi kiadást nem ért meg. Még ugyanekkor, 2002-ben láthatjuk a honfitárs Paavo Siljamaki oldalán, aki ugye egyharmad Above & Beyond. Vele Aalto néven mindezidáig öt számot írt, az utolsó 5 című hatalmas nagy kedvencem. Paavo jóvoltából leszerződött az Anjunabeats-hez, és azóta nem is tágított onnan.

Tab már egészen korán, 1992-ben elkezdte a DJ szakmát és Finnország nagyrészén megfordult már a ‘90-es évek végére. Helsinki két legnagyobb klubjának, az Illusions-nek és a Hallmark-nak is ő a rezidense. Miika Kuisma-val alkották az AR52 formációt, ami alatt megérte élete első megjelenéseit, amik meglepően jó visszhangokra találtak a neves producerektől. 2004-ben immár mint DJ Tab láthatjuk az Anjunabeats katalógusában, első szólómaxijával, a Verso-val.

2005-ben aztán megírták közösen a First Aid című dalt, amit nagyon kajáltak a népek, és innestől nem volt megállás. 2006-ban a Helsinki Scorchin’-nal durrantották le a klubok tetejét, míg 2007 legelején Ben Lost vokáljával a Needs To Feel szólt akkorát, mint az ólajtó (főleg a Wippenberg remix).
Nem tömeggyártásban termelik a dalokat, viszont amit eddig alkottak, az mind arany, én mondom. Még 2007-ben a Suru és a Worldwide (Mark Pledger-rel) szintén nagyon jól sikerült. 2008-ban azt hittük, a Delusion után már nem lehet jobbat művelni, de az Elektra-val megaláztak mindent, azóta is az egyik kedvencem tőlük.

Ezután libbentek fel az első pletykamorzsák egy lehetséges albumról, melynek első hírnöke volt az Irufushi tavaly.
Super8-ék a dallamos, enyhén progressive, de inkább uplifting trance szerelmesei, és ez minden egyes szerzeményükben visszaköszön. Nagyon kellemes, emészthető hangzásvilággal operálnak, szeretik sunyi kis drumloopokkal és laza vokálfoszlányokkal megtűzdelni a produkcióikat. Dalaik kellően energikusak ahhoz, hogy a bulikon megtáncoltassák az embereket, ugyanakkor eléggé hangulatosak ahhoz, hogy otthon is kellemes perceket szerezzenek. A vokálos számok világába eddig csak félve kukkantottak be, ám debütáló albumuk, az Empire jó pár énekelhető nótát tartalmaz, amik ráadásul hihetetlenül jól sikerültek.

A tegnap, 2010. szeptember 13-án napvilágott látott albumra már a fél trance szcéna fente a fogát a nyár közepe óta. Az említett Irufushi után az Anton Sonin-nal elkövetett Black Is The New Yellow fedőnevű kislemez csak tovább erősítette meggyőződésemet, hogy ez egy nagyon frankó korong lesz. Július közepén aztán érkezett a harmadik maxi az albumról, a Mercy, aminek vokálját az az angol Jan Burton szolgáltatja, aki anno a Gabriel & Dresden párossal is összeszűrte a levet. A Mercy akkora sláger lett, hogy a Napot is eltakarta, én konkrétan egy hétig megállás nélkül hallgattam. Aztán a napokban kikerült végre a címadó dal, az Empire is kislemezen, szintén Mr Burton hangjával; készült egy videóklip is, amit ezen a héten megtekinthettek itt az oldalon. Szerintem az év klipje.
11 dal közül csemegézhetünk, ha megkaparintjuk az albumot, összesen 65 percnyi tömör trance, a jobbik fajtából.

Összesen négy számon keresztül csodálhatjuk Jan Burton karakteres hangját. Az tuti, hogy nagyon jól tették Super8-ék, hogy kollaboráltak vele, igazi főnyeremény. Az kezdő dal, a Slow To Learn is kellemes. Aláfestő, gate-elt supersaw pad akkordokkal indulunk be, amihez hamar csatlakozik egy laza kis basszus, némi perkusszió, majd a lábdob és taps. Nem sietünk sehova, bár a lüktető mélyhangok kellően megadják a dinamikát. A vokál nyugodt, és nem valami megkapó. Miközben a dalszövegre figyelünk, a háttérben egyre intenzívebb lesz a kompozíció, a pad egyre erősödik, a dobszekció egyre teltebb lesz. Az első kórus hirtelen és jóformán csak a basszus variál az akkordokkal, de az elég hatásos. Kissé sötétebb hangvételű szerzemény, melynek lelkét a kétszer felcsendülő érdekesen kikevert szintihangzás adja. Erősebben is lehetett volna kezdeni úgy érzem.
A címadó Empire-rel folytatjuk, és ebbe a számba egyből beleszerettem, ahogy meghallottam. Hihetetlenül megkapó, magával ragadó dalszövegével, kellemes szaggatott fődallamával és táncoltató dobjaival nem lehet nem szeretni. Kétségtelenül a vokál miatt az ez a zene, ami. Energikus, telt, zuhany alatt éneklős, gate-elt supersaw-val, bús arpeggioval és enyhe zongoraaláfestéssel.
Szinte észrevétlenül köszönt ránk az új sárga, ami a fekete. A Black Is The New Yellow egy igazi helsinki zabigyerek; a producerduó jó ismerőse, a szintén finn Anton Sonin ugrott be a srácok stúdiójába egy kis szintitekerésre. Eleinte nem jött be, de mostanra megszerettem. Ropogós hihatek között pattogó basszus adja a ritmust, de a kiállás az, ami igazán bombabiztossá teszi ezt a szerzeményt. Élénkülő supersaw szőnyeg, misztikus vokáldarabkák és kellemes zongora készíti elő a terepet egy jól eltalált arpeggio főtémának, hogy aztán a kórusnál zúzzon minden. Igazi bulizós!

A varászlatos hangú Julie Thompson-t csókolhatjuk kacsón a My Enemy-ben, ami az első két percében nem egy nagy szám. Vagy legalább is egy kicsit tölteléknek érezhetjük, míg el nem érkezik a kiállás és a refrén meggyőz minket, hogy ez bizony egy iszonyúan jó nóta. Fülbemászó a vokál, de nagyon; én ma reggel úgy ébredtem, hogy ez járt a fejemben. Kellemes, kissé szomorkás akkordok, visszafogott dobok és tökéletesen passzoló lágyabb basszusvonal jellemzi.
Nem más, mint Super8 felesége, Alyna kölcsönzi hangját a breakbeat-esebbre fogott Perfect Day-hez. Az alapban igazából nincs semmi különleges, szokványos törtütem téma de persze hatásos és illik a dal többi részéhez. Nyugis darab, kis szinusz pluck pröttyög nekünk a vokál mellé, plusz egy szép hegedűszerű pad is mondja a magáét.
Az Eternal Sequence egy pattogósabb instrumentális versenyző, egyszerű dobjátékkal és egy kissé megspékelt 4x4-es basszusvonallal. Egy gyors, játékos arpeggio-dallam vonul végig a dalon, be-betörve az előtérbe, amit néhol egy kis férfikórusnak hallatszódó valami spékel fel. Felejthető szerzemény igazából.

Az amerikai Betsie Larkin ismét itt van, Ferry Corsten és ATB után most a finn párossal is összedugta a fejét. A Good Times egy igazán ropogós bulibomba, repesztő basszussal, amit néhol basszgitár kísér, gyors shiftelt hatekkel és a leányzó egészen érdekes módon összekaszabolt hangfoszlányaival. Felemelő, vidámabb hangvételű szám ez, amihez nagyon jól illik a vokál és Betsie hangja.
A már jól ismert szinusz pluckeddel érkezik a Mercy, és Jan Burton ebben a dalban valami egészen fantasztikusat “alakít”. A vokál kissé elváltoztatott, finoman suttogó és azt hihetnénk, hogy az énekes nő. Mindez csak hozzáad a sejtelmesen komor hangulathoz a kompozíciónak, melynek sajátosságai a karakteres és energikus supersaw főtéma, a morcos 303 effekt a háttérben és a gyors, “piramis”-szerű basszusvonal. A kórusnál az elnyújtott vokálbetétek nagyon passzolnak. Abszolút a legütősebb darab az albumról számomra és kötelező minden elektronikus zene rajongónak; talán az év egyik legjobb dala.
Az Irufushi fura arpeggioval kezd, de ezt megszokjuk, amint bejönnek a dobok és egy kis vokalizáció. Lassacskán épül a baba, supersaw dallamok minden irányból (azt szeretik a srácok). Aztán a kiállás hirtelen tör be, egy kis háttér paddel, ami elég atmoszférikus, majd jön a jól ismert arpeggio főtéma, több szinti által is megszólaltatva. Kicsit olyan, mint a Black Is The New Yellow, vagy az Elektra. Kellemes, erős uplifting, kifejezetten jól sikerült nóta.

Az utolsó előtti Bliss-ről nem is tudom mit írjak. Koncepcióját, kivitelezését és hangzását tekintve egy az egyben Irufishi, csak persze más dallamokkal, más dobokkal és más effektekkel operál, de a presetek nagyon hasonlóak, ugyanolyan uplift, ugyanúgy supersaw arpeggio dallam, stb. Szóval a szokásos Super8 & Tab. Egyébként kellemes, még ha hasonló is.
A záróakkor egy felettébb megnyugtató kis breakbeat alkotás, a Free Love. Jan negyedjére hallatja a hangját és itt is egy új oldaláról ismerhetjük meg. A Perfect Day-nél visszafogottabb, lazább hangvételű ez az utolsó szám, tökéletes lezárása az albumnak. A basszus folyamatosan búg, a pad-ek elvarázsolnak, a vokál pedig hangulatos. Nagyon jó!


A finn producerpáros egy jól eltalált debütáló albummal vágott bele az őszbe. Nem érzem azt, mint az új Armin van Buuren vagy Leon Bolier albumnál (Mirage és Phantasma), hogy túl sok a dal és ez a minőség rovására megy. Ez a 11 szerzemény pont elég és pont jó, néhány egészen remekül eltalált darabbal. Viszont azt érzem, hogy ideje lenne váltani lassan, mert ez egy következő lemezre nem lesz elég, és akkor abba a hibába esnek, mint az imént említett Leon, hogy a dalaik egy kaptafára épülnek majd.
Az Empire-t viszont érdemes beszerezni, üde színfoltja a 2010-es év trance albumainak.

Super8 & Tab – Empire
Anjunabeats, 2010. szeptember 13.

01. Slow To Learn feat. Jan Burton
02. Empire feat. Jan Burton
03. Black Is The New Yellow feat. Anton Sonin
04. My Enemy feat. Julie Thompson
05. Perfect Day feat. Alyna
06. Eternal Sequence
07. Good Times feat. Betsie Larkin
08. Mercy feat. Jan Burton
09. Irufushi
10. Bliss
11. Free Love feat. Jan Burton

A címadó dal, az Empire videóklipje: