Új nap virradt, és elszabadult az idei trance albumok egyik legjobban várt darabja. No de ennyire azért ne szaladjunk előre béláim.Dash-ékról már említettem néhány szót ezelőtt, de kukkantsunk csak kicsit jobban a tények mögé. Az embernek manapság az az érzése, hogy a holland Dash Berlin formáció igazából nem is három, hanem egy ember. Kicsit igazságtalannak érzem a dolgot, ugyanis hármójuk közül csak Jeff Sutorius az, aki folyik a csapból, de ő nagyon. Na most ez már csak azért sem frankó, mert ő az, aki a DJ szerepét tölti be a triónál, ő az, aki járja a világot és küldi a zenét a népnek különböző klubokban, sőt még fotózkodik is, mint ahogy azt bal oldalt tapasztalhatjátok. Persze őt sem kell félteni a keverők mögött, de akik a produceri munkát végzik, azok nagyon a háttérbe húzódtak. Lehet, hogy szándékosan.
Jeffrey egyébként zenészcsaládba született '79-ben Hágában és egész kicsi kora óta érték őt a ritmusok, főleg apja révén, aki egész nap a dobokat püfölte, de nővére sem állt messze az élet dallamos oldalától, profi táncos volt a környék jónéhány klubjában (höhö), így aztán küldte is haza az öcsinek a mixkazettákat. Ennek hatására aztán középsulis éveiben Jeff beleesett a dallamos elektronikus tánczenébe és megcsillant szemében a DJ szakma fénye. Mire annyi idős lett, mint én voltam tavaly, a mázlistája már kapott is egy állást egy lemezboltban, így hát nem sok időbe telt, míg a kisgatyás fiókja megtelt bakelitekkel. Felvette a Dash művésznevet és elindult egy olyan úton, ami úgy néz ki, a csúcsra viszi. Körbejárta Hollandhont és mindenhol zenélt, ahol épp utolérte a feeling: a különböző klubok falait ugyanúgy rengette, mint az egyszerű bevásárlóközpontokét, vagy épp az illegális holland raktárbulikét. Egy igen emlékezetes Love Parade után nyomta neve után a Berlin szót, egyfajta főhajtásként.
2006-ban alakult meg a ma ismert Dash Berlin trió, amikor is Jeffünk hozzácsapódott a trance zene egyik legismertebb producerduójához, Eelke Kalberg-hez és Sebastiaan Molijn-hoz, akik törzsvendégnek számítottak az előbb említett lemezboltban. Na ők aztán tudják merről fúj a szél, benne voltak olyan meghatározó formációkban, mint Alice Deejay vagy Candee Jay és néha besegítettek Vengaboys-éknak és Solid Sessions-éknek is, arról nem is beszélve, hogy őket takarja a Pronti & Kalmani páros.
2007 nyarán már szantaszerte is szedték a táncparkettet azzal a bizonyos Till The Sky Falls Down-nal, ami olyan klasszikussá nőtte ki magát, hogy bárhol, bármikor képes vagyok meghallgatni. Érdekes új hangzásvilágot vezettek be a trance szcénába, melynek jellemzői a kissé house-os dobjáték, kellő Unison-nal megáldott, teltre effektelt innovatív szintihangok és nem utolsó sorban a gate-elt supersaw dallamok, amik kiégetik a szömed is. Na ez a Dash Berlin. A dalra különösképpen felfigyelt Armin van Buuren, aki rögvest le is szerződtette őket az Armadához, nem sokkal később pedig már egy nagylemez szerződését tolta a srácok orra alá. Ők pedig bólintottak.
Egy darabig nem is hallattak magukról, aztán egy remix után jött az a bizonyos Man On The Run év elején. Durrant az is egy szépet, majd saját alkiadójuknál, az Aropa-nal meg is jelent, jól. Vártuk is, de nagyon, talán még annál is jobban, de hát ez egy ilyen év. Ha Arnej albuma is napvilágot lát, lesz itt nemulass...Na de ami a lényeg: október 5-én fog megjelenni digitálisan a debüt album, ami a The New Daylight nevet viseli. A rajongók 12-étől vehetnek a kezükbe igazi lemezt. Ha megfogjuk Sutorius barátunk kezét és engedünk a fanki borító csábításának, akkor máris 13 dal között találjuk magunkat, melyek összesen 78 percnyi fejmozgást képesek okozni, egész minőségi kivitelezésben.
A Till The Sky Falls Down-nal melegít az album. Áh, nem melegít ez sehova sem, ilyen zenével ez lehetetlen, inkább úgy mondom, hogy rögtön kidönti a meggyfát a ház mellett. Nagyon magabiztos muzsika ez, alltime-favorit, olyan basszusvonallal, ami nem fogja hagyni, hogy te csak úgy üljél a székedben. Vera Kramer hangja (meg amit énekel) ráadásul olyan fülbemászó, hogy néha spiccesen is szoktuk énekelni a srácokkal, ami azért nagy szó. Felemelő, igazi nyári darab ez, amely 2007-ben mindenki szívét megmelengette mozgásra ösztönző dobszólamaival és jó magas supersaw lead-jével. Kár, hogy a chill mixe nem került fel a lemezre (egyébként is csak egy mixalbumon található meg), mert az bizony nagyon-nagyon szépre sikeredett. Persze az eredeti is.
Másodikként betették a srácok a szintén jól ismert Man On The Run-t így már az elején ellőtték a két nagy slágert, már amivel a nagyközönség találkozhatott. Nem is nagyon ecsetelném, hogy milyen a track, megtettem ezt már a fent linkelt posztban.
Vera Kramer és Jaren Cerf után következzen egy újabb üdvöske a trance hangjainak színpadáról: a Wired című dalhoz az a Susana kölcsönözte a vokált, aki korábban együtt dolgozott már Armin van Buuren-nel (If You Should Go, Shivers) vagy nem régen Rex Mundi-val (Nothing At All), és bár nekem nagyon szimpatikus a hölgy, mégis ebben a dalban valahogy nem hozza a formáját. Szerintem máshoz jobban illene a dalszöveg, ő sajnos nem illik bele az összképbe. Egész progresszív egyébként a nóta, már ami a dobokat illeti; azok mellett pedig néha vadul behatolnak a markáns szintik, szóval nem lett túl száraz a dolog. Nem nagyon fogott meg, de nem is lett egy rossz darab.
És akkor egy újabb sistergő csillag következik a naggyon dögös Emma Hewitt személyében, akit idén megtapasztalhattunk Cosmic Gate-ék Not Enough Time-jában, és úgy érzem, levett mindenkit a lábáról, fantasztikus hangja van! Amint felcsendül ez a lágy vokál a Waiting-ben, rögtön rá fogunk jönni, hogy slágergyanús dallal állunk szemben. Így gondolhatták ezt Dash-ék is, ugyanis 29-én megjelent kislemez formájában és a klip is elkészült hozzá, amit a cikk végén meg is tekinthettek. A nagyszerűen megírt dalszöveghez egy tökéletes előadás társul, karöltve igazi uplifting főtémával, fülbemászó háttér-arpeggio-val és andalító zongorajátékkal a kiállásban. Sokáig fogjuk még ezt dúdolni azt hiszem.
Némi elektromos gityó ropog a Never Cry Again című szerzeményben, melynek vokalistáját lusták voltak feltüntetni, de egy kellemes női hang fog minket fogadni. Az előzőhöz hasonló darab ez, bár inkább kellemesebb, mint buliba való. Átsiklok e felett is általában, nem ragadta meg az elmém, de jól kiegészíti az album egészét.
Félúton akad be az első feldolgozás (megjegyzem, három van a korongon), a To Be The One. Az eredeti elkövetője az Idaho nevű indie rock banda még valahonnan 2004 tájékáról, melynek énekese nagyon nagy arc lehet, mert ilyen vokált leművelni! Nem igazán szeretem a feldolgozásokat, de ez nagyon meredeken faszára sikeredett! Igazi "távolba nézős" muzsika, annyira elvont énekkel, hogy a hallgatásától is beszívok, fülbemászó akkorddallammal és igen fanki beat-tel. Tegnap Debrecenből hazafelé a vonaton annyira nem bírtam megállni a dúdolását, hogy előkaptam a laptopomat és meghallgattam. A kedvencem az albumról.
Kollaboráció is van ám a CD-n, ne hogy azt higgyük, hogy nincs: Rowald Steyn producer szállt be a srácokhoz egy dal erejére, nem mellesleg a kislemezre remixelte nekik a Till The Sky Falls Down-t is anno. Ami még ad az End Of Silence című szám pikantériájához az maga az énekescsajszi, Nina Deli. Komolyan mondom, nézzétek meg a weboldalát, én beszartam rajta :). Nagyon fankin ötletes! Maga a dal elég szomorkás lett, ami persze nem baj. Kissé lassú, progresszív ütemek, tötöröttö dallam és melankolikus hang varázsol el minket, de izomból. Lazítós. Fasza.
A nyolcas számú versenyző, a The Night Time nem szarakodik, bumm bele baby stílusban adagolja a boogie-t a lábakba, igazán energikus, felemelő szeletje ez az albumnak. Az Ismeretlen Vokalista itt is jó munkát végez, jól kiegészíti a daráló dobokat és a kellemes szinuszhangokat, melyek próbálnak be-betörni a supersaw fődallam bűvkörébe. Buliba való, izibe!
És akkor jön a fekete leves, a keményvonalasabb progi kedvelői is megkapják az arcukba, ami jár: DJ Remy működik közre a Renegade-ben, és őt nem úgy ismerjük, mint aki gyengéden bánik a mélyládákkal. A szintén Hágából származú veterán producer stílusjegyei egyből megütik a fülünket: markáns monoton szintidallamok, kattogó progresszív dobjáték és folyamatos lüktetés jellemzi a második legrövidebb dalt a lemezen. Hallgatni nem szeretem; buliban meg hajhullás játszana rá.
Ismerős zongoradallamal indul a következő hangregény, de hát hogy a viharba ne lenne ismerős? Igen szívem, jön a második feldolgozás, Solid Sessions-ék nagy klasszikusa az Úr 2000. évéből: és bár anno remixelték a producerek a Janeiro-t Pronti & Kalmani néven, most ezt újra megtették és nem mondom, hogy rossz döntés volt. Ismét egy jól eltalált feldolgozással van dolgunk, az első számból ismert Vera Kramer üde hangját, az örökéletűvé avanzsálódott dalszöveget és a hangulatos zongorát most kiegészíti egy kellemes gitárjáték és nagyszerű, bulizós ütemek, a kiállásnál némi breakbeat feelinggel. Varázslatos dal, mese nincs, másik nagy kedvenc. "This is where you saw my naked soul... in Janeiro."
A finish felé közeledve elérkezünk a harmadik feldolgozáshoz, ami hát... már megint csak jól sikerült. A Feel U Here esetében is egy eltérő műfajból merítettek Dash-ék, az eredetit ugyanis nem rég komponálta meg a Brennan & Heart duo, akik bizony hardstyleban utaznak keményen, az originál verzióra is lehet kenetni a melbourne shuffle-t, vagy ahogy mi csak manapság hívjuk, az ikszelést :D. A Shanokee nevű leányzó igen jól teljesít éneklésileg a dalban, Molijn-ék pedig kicsit visszafogták Brennan-ék vadorzó szerzeményét egy kicsit. Kellemes nagyzenekari kíséretet kapott a kiállás, aztán meg rongyolhatunk némi uplifting területre. Jó lett ez is, na. :)
Utolsó előttiként kapott helyet a címadó nóta, a The New Daylight, ami nem szakít a hagyományokkal, magabiztos alapokkal vezeti a parasztot egy energikus supersaw akkorddallam felé, némi zongora aláfestéssel. Pure trance! Már majdnem azt is mondanám rá, hogy fülbemászó.
Végezetül pedig a Surround Me még kidönti a szomszédban is a körtefát nekünk, eléggé zúzdásan indul, de nem olyan brutál mint a Remy-s cucc, mert hamarosan meghalljuk a vokált és rájövünk, hogy mi ezt szeretni fogjuk. Marcona a fődallam, de hát kell ilyen is.
Összességében jó lett a korong. Nagy várakozás előzte meg és ha ennek fényében kéne értékelnem, azt mondanám, annyira azért nem lett nagy durr. Az biztos, hogy jó ideig fogok hallgatni róla pár számot és szép munkát végeztek a producerek. Főként a bulizósabbaknak ajánlom, meg persze azoknak, akik szeretik a dallamos trance muzsikát. És akkor jöjjön némi infó, valamint a Waiting klipje:
Dash Berlin - The New Daylight
Armada Music / Aropa Records
iTunes: Október 5 / CD: Október 12
Tracklista:
- Till The Sky Falls Down
- Man On The Run
- Wired
- Waiting
- Never Cry Again
- To Be The One
- End Of Silence
- The Night Time
- Renegade
- Janeiro
- Feel U Here
- The New Daylight
- Surround Me
A Waiting című dal klipje:
Hogyan készült a klip:
Letölt
