- Music Is For 2009 People 2. rész

Nos, folytassuk a 2009-es körképet ott, ahol abbahagytuk. Jöjjön ismét 5 olyan dal, melyet nagyon megmozgatták az agyamat a tavalyi évben, melyekre felkaptam a fejem és amiket érdemes meghallgatni:

Nyár közepén, egészen pontosan július 6-án kaptuk az arcunkba ezt a nagyszerű megjelenést, amely minden valamire való trance buli kelléke lett. Két angol úriember, a feltörekvő Ashley Wallbridge és a jedimester Andy Moor úgy gondolták meg kéne már izzasztani egymás stúdiójának hardvereit kicsit, ha már úgy is egymástól nem messze teremtette őket az Isten. Ash pedig hozta a félig jamaicai Meighan Nealon kisasszonyt is, akivel már nem egyszer dolgozott együtt, így egy nagyon pofás trió tette a közösbe, amijük volt.

Életre is keltettek egy “world defining” muzsikát, ami kicsit stílusfeszegető, kicsit “proglifting” és nagyon fülbemászó. Az egyik legfigyelemreméltóbb darabja lett a 2009-edik esztendőnek a Faces, mely elképesztően energikusan ötvözi a vontatottabb progresszív elemeket mög a nagyszerű dallamokat egy kellőképpen slágerszagú vokállal. Ami megfogott benne az a dalon átívelő konstans ütemmegszakítás, ami minket is ugrálásra késztet, és a kiállásban alkalmazott kifinomult és hirtelen váltogatása az agresszív doboknak és a varázslatos zongora és szintijátékoknak. Vissza-visszahúzza az embert a tombolásból, így olyan lesz az egész, mintha lenne nőd, de nem lettetek volna együtt hetekig, és aztán BANG! A vokálra sincs panasz, ötletes és nem szabadulsz tőle, Meighan hangja pedig egész jól passzol a kompozícióhoz. Minden modern tánczene kedvelő embernek kötelező darab (és itt most nem a Hamvaiék által használt jelentését értem, mert nem tudják house-nak nevezni a house-t).
Klipje is van, mondjam még?

És azt hiszem elérkeztünk az Év Remixe cím nyerteséhez. Bizony-bizony, mert a Roxy ‘84 eredeti verziója valahogy nem lopta be magát a szívembe. A kislemez egyébként Markus Schulz Dakota álnevének Thoughts Become Things című debütalbumáról származik, amiről anno értekeztem is jó terjedelmesen. Szeptember hetedikén látta meg a napvilágot a Roxy, és emlékszem, ezt már Debrecenben az albérletünkben hallgattam. Nem számítottam nagy durranásra, az original túl semmilyen, a két remixelő, Michael Cassette és Marcus Schössow pedig nem igazán tartoznak a kedvenceim közé. De rá kellett jönnöm, hogy Schössow bizony mindig meg tud lepni (ahogy tette ezt 2008 végén a Girl’s Suckccess-el is) és ahogy az ő remixét hallgattam, az állam kénytelen volt leesni.

Tökéletesen átgyurmázta a dalt a dán fenegyerek. Stílust tekintve nem rugaszkodunk el nagyon, marad a house-os, progresszív alap, ami nem sok vizet zavar, a dobok igen visszafogottak, nem törnek előtérbe, nagy teret adnak a szintetizátorok érvényesüléséhez. “Nátyon” jól is teszik ezt ugyanis az eredeti dallamokat Schössow olyan köntösbe bújtatta, hogy ezért már érdemes volt élni. Néhol folyamatos, néhol pattogó basszus, kellemes arpeggio és egy iszonyúan új és iszonyúan felemelő pad csúszik be hirtelen az első kórusnál, ez adja az egész kvintesszenciáját. Ez a remix megmutatta, mi lehetett volna a Roxy ‘84 igazából.

Na ezt a gyöngyöt a napokban fedeztem fel, pedig (még belegondolni is rossz) itt van a piacon már július 27-e óta, nem is tudom, hogy nem leltem rá hamarabb. Ismét csak két brit producer sifonériájából kikerülő darabról van szó, ráadásul a két fiatalember még egy városban is tengeti életét, nevezetesen Leicester-ben, így aztán csoda, hogy hamarabb nem dolgoztak együtt. Nyugodtan megtehették volna pedig, mert ez a szerzemény nagyon kellemesre sikeredett.

Az & jel baloldalán köszönthetjük a nagyon tehetséges Mike Foyle-t, aki már rég belopta magát a szívembe olyan muzsikákkal, mint a Pandora, a Love Theme Dusk, a Shipwrecked vagy épp a szintén idei és szintén Soundpiercing-megjelenés Sweet Sammy Jane. A trance kedvelőinek ezeket be sem kell mutatnom, egyértelmű remekművek a maguk különleges hangulatával és gyönyörűszép zongoraszólamaival; hiszen Mike-unk amilyen jól bánik a szintetizátorokkal, olyan jól bánik a zongorával is. Bár Robert Sparx kedvéért a billentyűket kicsit félretette, a Chords Of Life-on már az elején észrevesszük a producer stílusjegyeit. Nem sietünk sehova, nyugisan lüktet az erőteljes lábdob, lágyan zakatolnak a loopok és mélyen morog a kellemes basszus, melyet felélénkít egy deadmau5-i szintidallam, ami végigkísér a dalon és idővel kiteljesedik. Transzba ejtő dallamok, elvarázsló hangok, igazi relaxálós szerzemény ez, különleges hangulattal átitatva. És a Foyle-hatás itt is megvan: minél többet hallgatod, annál jobban rátelepszik az agyadra és nem ereszt többé.

Na gyerekek ez meg az év borítója, de írtam már erről is anno, mikor megjelent. Mondjátok, hogy nem király! Szóval Ronski Speed-ünk eme válogatásalbuma már eleve úgy fasza, ahogy van, de ami nagyon-nagyon megfogott, az a rajta lévő egyik remix. Na jó, megfogott több is, mert bizony nem tudom tagadni: a korong megérne egy külön bejegyzést; nem szívelem a válogatáslemezeket, de ez valami ínyencség komolyan.

Van is rajta egy 2009-es Cressida dal, a Never Mind, ami már eredeti variánsában is nagy sláger lett, ám az itt szereplő Victor Dinaire & Bissen remix kihozta a dalból, amire valójában hivatott volt. Igazi uplift, a legszebb fajtából: gyors, táncoltató, bulizós, elszállós, hajtépős, jóféle! Telt dobok és szaggatott basszusvonal, kiemelkedő hihat és clap, hullámzó szintiszőnyeg és egy fantasztikusan eltalált férfiúi vokál olyan refrénnel, amit egy könnyen nem versz ki a fejedből. Kissé megtépázott akkordok könyvelhetik el a főtéma szerepét, melyek akkor lesznek igazán szépek, amikor a kórusrészben a teljes kompozíció megszólal alattuk. Nem egyszer keltem úgy, hogy ezt dúdolom, sőt sokszor éreztem nyers késztetést arra, hogy meghallgassam a dalt: magával ragadó. Íme egy kis részlet:

Chicane visszatért. 2009-ben végre leporolta magát a brit Nick Bracegirdle mester, aki az ezredforduló körüli évek egyik meghatározó alakja, a trance és a chillout egyik koronázatlan királya az utóbbi pár évben nem igazán került rivaldafénybe. Pedig huhúú, olyan dalok fúződnek a nevéhez, mint az eszméletlenül szép Offshore, a kultikus Saltwater vagy a No Ordinary Morning. Bizony, melyik jóhiszemű trancer ne ismerné ezeket a klasszikusokat. Koncertjei pedig olyan egzotikusak és vibrálóak szoktak lenni a sok élő performansszal, hogy élményszámba mennek.

Így hát tavaly fogta magát, meg egy izlandi post-rock bandát, a Sigur Rós-t és jól áthúzta egyik nagysikerű dalukat a tánczene parkettjére: így lett a 2005-ös Hoppípolla-ból 2009 július 27-n Poppiholla. Fú de gyorsan haraptak ráfele a nagykutyák és bizony ízzé marcangolták az átíratot, olyan marketingkampányt és hype-ot csaptak a kislemeznek, hogy belefájdult még a fejünk is, a kinti kerti csapból is Chicane folyt. A sarki Mari néni is tisztában volt a producer visszarobbanásával az iparba, pedig (mint az lenni szokott), nem is volt olyan nagy durranás a dolog. Ráadásul Nick is valami újat adott, nem a megszokottat, bedurvított egy ilyen Deadmau5-féle divatzenével, amire rápakolta az eredeti dal zongora arpeggio-ját; ez ér egyébként nagyjából a legtöbbet a szerzeményben. Hogy mégis miért írok akkor róla? Mert bazzeg az a zongora az mindent megér. A dobszekcióval vegyítve pedig akaratlanul is megtáncoltat. Iszonyú sunyi nóta ez, belemászik a legmélyebb bugyraidba, fütyülöd, dúdolod, brekeged, vonyítod, ami belefér; kénytelen vagy behódolni neki. Már az utcán is “Poppihollával” köszönsz. Így megy ez.
Csináltak nekije klippet is, ami egészen meglepően annyira nem lett bitang pusztulatosan fostos, mint az Armadások nagyrésze. Íme e:

Második ötösfogatom tehát így néz ki 2009-ből. Úgy érzem lesz egy harmadik rész is, de következőleg valami egészen mással szolgálok Nektek :)