- Színfalak mögött: Jeremy Soule

Vágjunk hát bele az új rovat első cikkébe. Mint említettem, a Színfalak mögött olyan zenészeket, producereket fog bemutatni, akiket talán nem annyira ismerünk, bár munkásságukkal sok helyen találkozhatunk; ott, ahol nem is gondolnánk.

Első alanyunk nem egyszerű pali, ízig-vérig művész, egy egészen elvont világszemlélettel.

35 évesen rengeteg mindennel büszkélkedhetne, de nem teszi. Korán kezdte, és remélhetőleg később fejezi majd be, ismerjetek meg egy embert, akit a szakma egyszerűen csak a “videójátékok John Williams-e”-ként emleget: Jeremy Soule-t.

Soule ‘75-ben, Iowa államban mondta azt először, hogy akkord és nem sokkal később már meg is mozgatta az elméjét a szimfonikus zene. Már 5 éves korában bolondult a zenéért (egy zenetanár apával nem is csoda) majd hamarosan tudatosult is benne, hogy ő bizony ezzel fog foglalkozni a továbbiakban is. El is kezdett hát zongoraleckéket venni, ám amikor még a matekfüzet szélére is hangjegyeket rajzolt, a tanárai és a szülei rájöttek, a kis Jeremy nem piskóta: hatodik osztályos korától már a Western Illinois Egyetem professzorai adtak neki instrukciókat, hogyan üsse a billentyűket.
Onnastól fogva beindult a “másíná”, még mielőtt befejezte volna a középsulit, Soule megszerezte a mesterdiplomát komponálásból; illetve hát egy azzal egyenértékű képesítést, mivel zeneakadémiára nem járt sosem. Miután ráeszmélt, hogy a koncertzongorista és komponista kombó nem kivitelezhető, maradt a zeneírásnál és mivel nagy videójáték fan volt már akkor is, főként erre a területre állt rá. Akkoriban még nem volt elég fejlett a technika ahhoz, hogy minőségi zenei betétekkel színesítsék az egyes számítógépes játékokat, de Jeremy tudta, hogy egy jól eltalált muzikális repertoárral nagyot lehetne dobni rajtuk. A következő években saját portfólióján dolgozott; meg szerette volna mutatni, milyen szerinte az igazán jó játék-zene.
Munkáját elküldte a LucasArts-hoz és a Square-hez, az akkori két nagy fejlesztőcéghez és bámm: hamarosan már az utóbbi gárdáját erősítette.

Első hivatalos melója egy ‘95-ös ‘szokásos’ Square RPG volt, a Secret Of Evermore, melynek dalait később CD-n is kiadták. A zenész nem sokkal később otthagyta a vállalatot, és a LucasArts-ból kivált, saját céget alapító Ron Gilbert-hez szerződött, ezzel ő lett a cég harmadik alkalmazottja. Három év alatt egy raklap gyerekeknek szánt játék zenéjét szerezte.
De aztán jött a nagy áttörés, amikor megismerkedett kollégájával, a fejlesztő Chris Taylor-ral, akinek készülő új stratégiai játékához, a Total Annihilation-höz beállt zeneszerzőnek. Akkoriban olyannyira szokatlan volt a nagyközönség fülének Soule szimfonikus hozzáállása a játék-betétdalokhoz, hogy Chris-szel fogadtak egy évi csökkentett munkabérben, hogy zabálni fogja a nép, ha az említett játékhoz nagyzenekari kíséretet ad. És a játékosoknak és kritikusoknak nagyon bejött a soundtrack, amit valódi nagyzenekar játszott fel (Jeremy életében először dolgozott zenekarral). ‘97-ben meg is kapta a GameSpy-tól a Best Music díjat.
Ezt meglovagolva, testvérével Julian-nel alapítottak egy független produkciós céget, a Soule Media-t (később Artistry Entertainment), melynek keretein belül megírta a nagyon frankó RPG, a 2000-es Icewind Dale dalait és ismét elnyerte a GameSpy (és az IGN) “Best Music” díját.

Ezek után díjat díjra halmozott a komponista:
2001 és 2005 között az ő nevéhez köthetjük a Harry Potter játékok zenéit (bár nem értem miért nem tudták átvenni a filmből a John Williams által szerzett nagyszerű muzsikákat). A Bölcsek Kövéért nevezték a ‘96-ban alapult Academy Of Interactive Arts & Sciences “Kimagasló Teljesítmény” díjára. A Titkok Kamrája zenéje viszont elnyerte a brit Oscar-nak számító kitüntetést, míg Az azkabani fogolyt csak nevezték a díjra.
2002-ben ott láthatjuk a Dungeon Siege, a Neverwinter Nights és a The Elder Scrolls III: Morrowind fejlesztőcsapata mögött; az utóbbiért ismét jelölték az Academy Of Interactive Arts & Sciences-nél, de megint csak nem nyerte el.
Produkciós cége olyan megbízásokat kapott, amik a Soule-testvéreket az egekbe emelték: ők követték el például a Guild Wars széria, a Knights Of The Old Republic, a Warhammer 40k: Dawn of War vagy épp a The Elder Scrolls IV: Oblivion zenéit (amelyről nem tudnék elfogulatlanul beszélni).


Jeremy az esetek többségében nem magából az éppen elvállalt játékból merít inspirációt, mert még fejlesztési stádium kezdetekor elkezdi a komponálást. Sokkal inkább a cég, vagy a franchise korábbi részeire, munkáira támaszkodik vagy az adott játék koncepciós rajzaira. Bár neki megvan az az előnye, hogy olyan fejlesztőcsoportokkal dolgozhat együtt, akiknek a múltban már voltak nagy durranásaik. “Így könnyű…”, mondhatnánk.
A szerepjátékokat “kamázza” inkább, mivel általában azok vizuálisan sokkal fejlettebbek és részletesebbek, így jobban el tud bennük mélyedni, mielőtt elkezdené a dalok egyes részeit megírni.
Stílusa erősen a komolyzene és az ambient határán mereng valahol, bár ő maga nem szereti, ha beskatulyázzák (írt már japán popot is például). Megkapó dallamokkal játszik, epikus hangzásokat kreál, filmzenei motívumokat feszeget, ami nem is csoda, hisz kedvenc zeneszerzője John Williams (aki egy zseni mellesleg).


Ami kapcsán én felfigyeltem rá, az a már említett két The Elder Scrolls-rész, a 2002-es Morrowind és a 2006-os Oblivion. Fordított sorrendben jönnek ők nálam a “kedvenc videójátékok” ranglistájának dobogóján, két olyan kaliberű RPG-vel van dolgunk, hogy arra nincs szó, se több szóból álló kifejezés. Egyszerűen HIHETETLEN a játékélmény, így, nagy betűvel, melyhez NAGYBAN hozzájárul a totális átalakíthatóság, a modolhatóság. Aki szereti a nyitott CRPG-ket az cuppanjon rájuk, észbontó mindkettő, Soule zenéi pedig klasszikusnak számítanak a rajongók számára.


A Morrowind 2002-ben átlépte a határt és új dimenziót nyitott a szerepjátékok körében elképesztő grafikájával, hihetetlen részletezettségével, hatalmas, szabadon bejárható játékterével és azzal a megkapó játékélményével, ami engem azóta sem enged. Bár először csak 1 hétig volt a gépemen, nem tetszett és nem is értettem (nem tudtam angolul, ehhez a játékhoz viszont az nagyon kell), de aztán 2006 környékén ismét felinstalláltam és azóta hardcore Elder Scrolls fan vagyok.
Soule tökéletes munkát végzett a zenéjét tekintve, olyan témát komponált hozzá, ami belemászik a füledbe és nem tudod onnan kiverni, nyugodtan, lassan bontakozik ki és magával ragad. A Morrowind betétdalaira a rugalmasság és enyhe misztikusság jellemző ami baromira passzol a játékhoz, tekintve, hogy a sziget, ahol játszódik, Vvardenfell is egy elég elborult terület. Lágy hegedűk és ambient pad-ek, csengettyűk és andalító melódiák közepette járhatunk-kelhetünk a szigeten, míg ha harcra kerül a sor akkor pergő dobok és vészjósló mélyhegedűk fokozzák az adrenalin szintet. Nagyon el lett találva minden muzsika!

A 2006-os Oblivionnal a fejlesztő Bethesda megmutatta ismét, hogy nem ismernek könyörületet, ha RPG-ről van szó. Az Elder Scrolls széria negyedik része láttán mindenki letaglózott egyszerűen. Gyönyörű szép grafikája még ma is erősen megállja a helyét, a bejárható területek és természeti effektusok pedig olyan kidolgozottak és élethűek, hogy sokszor képes vagyok karakteremmel csak úgy ülni és nézni a játékban a naplementét egy erdő tisztásán. Rengeteg lehetőség kötöttségek nélkül, 16 négyzetkilométernyi felderíthető terület, fantasztikus fizikai motor, meghökkentő mesterséges intelligencia és gyakorlatilag végtelen óra játékidő: az Oblivion szerintem minden idők legjobb RPG-je, amit majd talán csak a következő rész fog megfejelni.
Jeremy helyes választás volt; a két játék zenéin egyértelműen érezni lehet őt és egymást is: pár motívum visszatér a Morrowindből, ilyen például a “főcímzene”, melyet zakatolóbbá és a játék történetéhez igazítottan sokkal epikusabbá szerkesztett a producer. Ugyanez érezhető a többi betétdalon is, magasztosabb hangvételűek, hatásvadászabbak a dallamok, a misztikusság helyét átveszi az akciódússág, érezni a muzsikán is az Oblivion-krízist (a játék fő történeti szálát). A színterül szolgáló Cyrodiil provinciát járva a zene mindvégig érezteti velünk, hogy valami nagy van készülőben: a harci dallamok kemények, lüktetőek, agresszívak és nagyon jól sikerültek, míg a sűrű erdőben vagy a havas hegyeken mászkálva nyugtató, kellemes és megragadó dallamokkal találkozhatunk: ahogy annak lennie kell. Tökéletesen passzolnak a játék hangulatához és persze nagyban hozzá is járulnak ahhoz.
Íme néhány muzsika nagyzenekari előadásban, élőben, a Play! A Video Game Symphony koncertről (a háttérben a kivetítőn a játék introja és trailere látható):

Egyszerűen gyönyörű!