A zeneírásban két véglet van: vagy elkap az ihlet, de nagyon, vagy nem kap el, de nagyon. Jelen pillanatban, 5 órás magyar és történelem érettségi tételtanulás után valahogy az utóbbi ütötte fel a fejét. Persze szép számmal van olyan eset is, amikor szinte kicsattanok az inspirációtól, de ez a legtöbbször akkor fordul elő, ha iskolában vagy egyéb olyan helyen vagyok, ahol még csak véletlenül sem tudom kibontakoztatni az ötleteimet. Hazaérvén meg a legtöbbször elfelejtem őket. Szórakoztató tud lenni, amikor történelem óra közepén tör rám egy nóta, rosszabb esetben teljesen magamtól elkezdek dobolni a padon és dúdolgatni, arról nem is beszélve, amikor kottákat írok az éppen kéznél lévő füzetembe. Persze ezek csak amolyan hasraütős kották, ahhoz kéne hőn szeretett FL Studio-m, hogy leellenőrizzem, vajon tényleg azokat a hangokat jegyeztem-e fel, amiket dúdolok. Sokszor van az is, hogy készülő dalaimat dúdolgatom félhangosan, ilyenkor magamban hozzá toldok egy-két apróságot, amit sokszor otthon meg is valósítok. Ilyen eset volt például az új album intro száma - amiről kicsiny, ám szinte már aljasul céltudatos ex-osztályom blogján olvashattok -, aminek fő témája egy unalmasabb irodalom óra kellős közepén ötlött a fejembe.
Ám most, kedves Olvasóim, ezen a fülledt szerdai napon nem jön az ihlet. Tanulás után úgy gondoltam itt az ideje összeállítani az új számot. Elindítottam az FL-t, betöltöttem a trackot, és vártam, amíg megtöltődik a playlist pattern-ekkel, a mixer effektekkel, a sequencer pedig step-ekkel. Amint a szám végső körvonala is kirajzolódott előttem, elkezdtem... gondolkozni. És ez már egy negatív dolog. Általában pontosan tudom, még a szám kidolgozása előtt, hogy hogyan is fog kezdődni. Ha ezen gondolkozni kell, ott már bajok vannak. Amíg az ember (főleg ha pattern alapú zeneszerkesztő progit használ) megcsinálja a megfelelő hangszereket és megírja a szám apró építőköveit, addigra magában eldönti, hogy hogyan is építi majd fel azt.
Most ennek a folyamatnak a teljes hiánya lépett fel nálam. Egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem el. Először próbáltam kicsit intrósan. Lágy pad-ek és string-ek, háttérben némi lüktetéssel, aztán egy kis fokozás, adrenalinszint növelés, túlzásba vitt visszhangosítás és reverb, előbújó basszus, és bamm, hadd jöjjön. De nem, nem tetszett.
Utána jött a klasszikus. Egyből hadd nyomja a kick, legelső beatre egy crash, plusz háttérbe némi close hihat játék, és csak progresszívan. Nem lett az igazi. Valami még mindig hiányzott.
Utána, gondoltam, legyen az elején egy kis supersaw lead szóló, fasza kis akkordokkal, aztán majd jól rátesszük a basszust meg high pass filter-rel a beat-et. Nem is volt rossz elképzelés, de mégsem jó. Az a bizonyos valami még mindig hiányzott.
Mint az irodalomban a lineáris és globális kohézió, úgy a zenében is van valamiféle összetartó erő. Egy láthatatlan, halhatatlan dolog, ami a zenemű apró részeit összhangba hozza és megadja az egész hangulatát, kisugárzását. És ez sokszor már csak akkor jelenik meg, amikor építgetjük az elkészült darabokból a számot. Amikor azt mondjuk, hogy: "Igen, na ez az, ezt akartam elérni, erre gondoltam!". És érezzük, hogy sínen van a dolog, hogy a gondolatok, a dallamok csak úgy cikáznak a fejünkben. Rengeteg fantázia kell ehhez, és a képesség, hogy mindazt, amit elképzeltünk, életre tudjuk kelteni. Ez az egyik legszebb momentuma a zeneírásnak. Órákon át képes az ember felépíteni a zenét, úgy, hogy szinte észre sem veszi, ami körülötte történik. Kikapcsol, és nincs számára más, csak az akkordok, a harmóniák, a hangszerek, az effektek, LFO-k, automation görbék, a clap-ek, hihat-ek, loop-ok, és az elméje, ami tele van ötlettel.
Ezért fontos az, hogy hogyan kezdjük el a dalt. Ez biztosítja számunkra a csónakot, amin utazva végighömpölygünk a folyón, az egyensúlyt, hogy ne essünk a vízbe és minden evezőcsapással közelebb jutunk utunk végéhez, egy örömteli hátradőléshez, miközben boldogan konstatáljuk magunkban, hogy "Ma is alkottam." És ez az az érzés, amit minden művész érez egy mű elkészítése után. A munka gyümölcse, és a tudat, hogy még a gyümölcsfát is Te ültetted.
De egyenlőre nem tudom, mitévő legyek. Ilyenkor aludni kell rá egyet. Esetleg kettőt. Azután újra előszedni a dolgot, és tiszta, nyugodt füllel, új ötletekkel felvértezve nekivágni. Azt hiszem, én is ezt teszem. Holnap érettségizek. Talán az meghozza az ihletet.
Ja, és mielőtt nyugovóra térnék:
Következőleg szintén egy DJ Shah albumot veszünk górcső alá, ezennel a tényleges debüt albumot, a Songbook-ot, (a REFLEKTORban máris egy dal róla) majd a már említett Native Instruments FM8 rejtelmeibe vezetlek el Benneteket! Legyetek jók.
