Az amcsinémet, aki a világ minden szegletét bejárta már és fél életét repülőn tölti. A DJ, aki
tavaly októberben megjárta hazánkat és szanaszerte repesztette a White Angel
trance-muzsikához nem igen szokott falait. A manager, aki az
Armada hadába tartozó
Coldharbour Recordings-ot irányítja. A műsorvezető, akinek
Global DJ Broadcast című műsora szinte már egybeforr csütörtökönként az
A State Of Trance-cel. Na meg persze a producer, aki '93 óta ontja magából a dalokat, mixkompilációkat meg amit úgy illik ebben a szakmában, olyan álnevek alatt, mint például
Himmel vagy a most reflektorfénybe kerülő
Dakota.
Igen, mindez a nagy
Markus Schulz-ot takarja.
Bár sok helyen tévesen berlini születésűnek titulálják, a valójában Eschweger-ben világott látott tehetség nem sokáig élvezhette a kettéosztott Németország örömeit. 13 évesen, amint kezdte kapisgálni, hogy merről fú' a szél, szüleivel már költöztek is ki az ígéretekkel és lehetőségekkel teli USA-ba, egyenesen Florida drogtól, buliktól, nőktől, luxusverdáktól és pálmafáktól izzó paradicsomába, Miamiba. A tinédzser
Markus mindig is magában érezte a zene lüktetését így újdonsült hazájában nem is kellett neki sok, hamar belekóstolt néhány
breakdance összeröffenésbe és nem mellesleg el is lesett pár mozdulatot. Egy ilyen parti alkalmával adódott először lehetősége, hogy ő diktálja az iramot a DJ pult mögül és azóta számára bizony nincs megállás. Mindig is vágyálma volt, hogy megismerje az egész világot na meg persze őt is megismerje az egész világ. Nem is teketóriázott sokat, felismerte a tényt, hogy ez az ő esetében úgy lehetséges, ha le is tesz valamit az asztalra. De nem akármilyet, olyat, amelyre felfigyelnek azok, akiknek fel kell figyelniük.
Schulzie először hivatalosan 1992-ben tűnt fel a lemezboltok polcain, az amerikai illetőségű, nem túl sikeres
Powerhouse Records szárnyai alatt egy válogatásalbumon. A
Best of 1992-n főként az ő remixeit találhatjuk, akkor még
Markus "The Slice" Schulz néven. A kilencvenes évek elején még erősen a
house szcéna berkein belül mozgott (akkor még milyen jó is volt az!), első kislemezét egy mondhatni 'honfitárs' producerrel,
Christopher McSpadden-el készítette '94-ben, amit a
Plastik kiadó terjesztett szantaszerteszéjjel. Jó ideig ennél a labelnél találkozhattunk vele, szépen formálta stílusát
Markus.
Kellett is neki kábé még 10 év, mire igazán tökélyre vitte azt, amiről őt ismeri minden
trance zenét szerető ember: 2005-ben megalapítja saját kiadóját, a
Coldharbour Recordings-ot, mely végső állomása egy jelenségnek, melyet mi csak úgy hívunk: a Coldharbour-hangzás. Markus egyike azon igazán kevés producereknek, akik nagyon sajátos hangzásvilágot alakítottak ki és sok százezer ember kapja fel a fejét a világon a dallamokra és dobjátékokra, valószínűleg korrektül arra gondolva: "Ez gyerekek, tuti, hogy Schulz!".
Valahogy talán a
The Blizzard norvég duóhoz tudnám hasonlítani: egészen progresszív ágát képviselik a
trance-nek, mégsem ragadnak le a száraz szintiknél és az unalmas perkusszióknál, utat engednek az érzékeket felébresztő dallamosságnak és a ringató, elszállós ritmusoknak.
Nagy durranás volt májusban az első megjelent kislemez az albumról, a
Chinook, a progresszív transz muzsika rajongói fülgazmust is kaptak hirtelenjében, meg kell hagyni nem is alaptalanul. A dal előrevetítette mire számíthatunk majd a végső korongon: a legjobb progi dobütemek, a legmarkánsabb szintihangzások és a legjobban eltalált kemény dallamok irgalmatlan zabigyerekei fogják majd szétvinni a házat amint beraktuk a CD-t, egészen 77 percen keresztül, kereken 10 muzsikában manifesztálódva. Nem olyan kommersz daldömpinggel találjuk majd magunkat szembe, mint mondjuk
Schulz személyes jóbarátjának,
Armin van Buuren-nek a tavalyi albumán, ellenkezőleg: sokak számára kicsit nehéz lehet az emésztés jelen esetben ám én azt mondom mindenképp érdemes időt szentelni erre az utazásra, ha már egy nagyszerű indián nyomkereső vezet minket.
Se szélzúgást, se helikopter rotorokat nem fogunk hallani, de attól még a
Chinook-kal kezdünk bele a csapatásba. Épp odakinn ültem a
sörpadon és némi
Flash animációt csinálgattam, miközben hallgattam az albumot. Mivel nem ismertem a dalt azelőtt, így meglepetésként ért, de eleinte negatívként. Tompa lábdob, ami még nem szabályos 4x4, minimális
hat-ek, egy egész kellemes agyonvisszhangosított háttérperkusszió és izommély, de nem domináns basszus az, amit kapunk az elején a számnak. Másodpercről másodpercre szippant be a őrületbe, nem bíz semmit a véletlenre, nem sieti el
Markus papa. Lassan megérkezik a rá oly nagyon jellemző szintén visszhanggal jócskán megkínált
plucked szinti, melynek segítségével észrevétlenül haladunk a kiállás felé. Fel sem fogja az ember és máris egy olyan főtéma ragadja magával, ami miatt újra meg fogja hallgatni a tracket. Hirtelen megszűnik a sötétség és megvilágítja utunkat egy kissé phaselt analóg szinti, mely kellemes kontrasztot hoz. Összességében a
Chinook az egyik legjobb darab az albumról.
Másodjára szemben jön velünk maga a ravaszdi jani, a második kiadott kislemez domináns híme,
Johnny The Fox, ami ha nem is a feldolgozása, de tisztelgés egy '85-ös dal, a
Mantronix Johnny The Fox-a előtt. Hasonló a felállás, mint az előbb, tompa pumpálós
kick brummogtatja a mélyládát, de a hangspektrum magasabb tartományait cirógató dobokkal már nem bánt olyan lyukasmarkúan a producer. Erős
ride, még erősebb
saw basszus, majd eleinte egy
sonar-szerű szinti pötyögi nekünk az ütemet. Ez a dal is csak úgy folyik, mint a Delaware folyó a prérin, nem nagyon kapjuk fel a fejünket a kiállásra és a beköszönő kórusrészre, sunyiban építgeti a dallamokat egymásra
Schulzie. Pattogó
square pluck mutatja az ívet, mint fő motívum, egyszerű ám a jelek szerint nagyszerű dallamot játszva, melyre a dal vége felé egy erős
saw pad teszi rá a kezét. Kellemes darab, szintén a jobban sikerültek közül.
Tovább haladván a kies prérin eljutunk
Sin Citybe, melynek kapuját szintén a tompa lábdobok és a háttérben lapuló basszusok szegélyezik, némi jóféle
hat-ekkel megfejelve. Buligyanúsabban indul a nóta, vészjósló FM szintivel meg westernfilmbe illő perkusszióval, ami később hathatósan generálja majd az ütemet a lábnak. Az tuti, hogy
Markus keményen megsajtolta szintetizátorait.
Az előző trackek által lefektetett alapokat követve itt is pad-szerű folyamatos főtéma csap az arcunkba a kiálláskor, egész fülbemászóan, de a kórus már nem enged neki akkora teret, mint mondjuk az első muzsikánál. Nekem annyira nem maradt meg, viszont annál inkább a következő:
A
The Doorway kezdése még magabiztosabb, és hamarosan meg is halljuk azt az
arpeggio-t, ami szépen végigkísér majd minket, hol a többi hang mögé rejtőzködve, hol pedig utat törve magának egyenesen az agyunkig csak azért, hogy imádjuk. Mert muszáj. Társa lesz hamarosan egy nagyon kellemes
saw pad is, mely szívet melengető magasságokba emeli a hangulatot és kettejük párharca jelenti végülis a számot. A dobok nem is nagyon avatkoznak közbe, ezt mindössze egy kissé torzított
szinuszhang merészeli megtenni a kórusrész végén. Nagyszerű darab!
Miután beléptünk az ajtón hol is találhatnánk magunkat máshol, mint a producer egyik kedvenc klubjában, a torontoi
Koolhaus-ban. A szokásos tánczenei dobfelállás, a
kick-hat-clap zentháromsága fogad minket és kéri el jegyünket, betessékelvén minket a bögyös ruhatáros csajszihoz, mely jelen esetben elszállós
padeket és egy búgó basszust jelent. Aztán belépünk a tánctérre és jöhet a veretés úgy echte. Ropogós basszust kapunk a lábunk alá visszafogott dobokkal és már megint egy vérig buherált háttérszintivel. A dal szerkezeti részei itt már jobban megfigyelhetők, a kiállásra már felkapja fejét a paraszt, ha máskor nem hát akkor amikor a főtéma
energikus
arpeggio-ja berobban. Igazi táncolnivaló nóta ez kérem, fülbemászó dallamokkal és frankó effektekkel.
A
Steel Libido nyugisan vág neki az útnak, egy magasan szűrt lábdobbal meg némi ütemenként prüttyögő szintivel, aztán belecsap a lecsóba. Végig szeletelünk srácok, megállás nincs, igazi progresszív darab, könyörtelenül adja végig a ritmust.
A hetedik szám, a
Lima már majdhogynem
chillout-közeli állapotokra vetemedik, csak hát a pumpálós lábdob és barátai ezt nem engedik. Egyszerre pörgetős és nyugtató. Szállós-repülős
padek, és langyos háttérszintik na meg némi elektromos gitárnak hangzó tárgy merészel kiszűrödni hangfalainkon.
Megint csak vissza a nyolcvanas évekbe, a
Roxy '84 akár jó is lehetne, de nem az. Nekem.
Enyhén indulva húzza-húzza az adrenalint a producer, míg aztán be nem robban minden hangot kizáróan a dob és a kemény basszus. Megy a dara, pereg is a forgács a mélyládáról aztán némi
pad és
pluck képében jön egy kis szín a kompozícióba. A kiállásnál bejön egy nagyon tetszetős dallam, ám sajnálatomra sosem veszi át az igazi főszerepet, mindvégig a háttérben marad.
Az utolsó előtti
Re-Swirl egy élénk szerzemény. Nagyszerű szintijátékok telítik be a teret és az albumhoz képest telt a dobok adta hangzás is. Fő motívumot nem nagyon tudunk megragadni,
Markus szép lassan felépíti a dalt, egyre több és több dallam kényezteti a fülünket, egymással ügyesen összekombinálva.
Végezetül pedig a
Mr. Cappuccino szintén egy olyan szám, amit egy dallam kísér végig, amit aztán ideoda torzít és húz a szerző, csak hogy nekünk jó legyen, de túl maradandót nem jelent.
Na, elég sokat rizsáztam már megint, úgy érzem jobb lenne rövidebbre fognom, mert megijedtek a terjedelemtől :). A lényeg, hogy
Markus/Dakota új albumára lelkileg tessék felkészülni, nem egyszerű dologgal állunk szemben. Aki szereti az izomprogresszív dolgokat, annak be fog jönni, nekem mindössze pár track az, ami megfogta a fülem. Darálós, néhol már-már monotonnak ható hangzás kapunk a korongon, melyet ritkán szakítanak csak meg szebb melódiák. A
Dakota személyében inkább
Markus kísérletező énjét ismerhetjük meg, egy olyan producert, aki előtt nincsenek határok és a keze ügyébe kerülő szintetizátorokból a lehető legfurább hangokat gyömöszöli ki.
Egynek jó, de számomra koránt sem az év albuma.
Tracklista:| 1 |
| Chinook (9:07) |
| 2 |
| Johnny The Fox (7:35) |
| 3 |
| Sin City (8:04) |
| 4 |
| The Doorway (5:02) |
| 5 |
| Koolhaus (8:33) |
| 6 |
| Steel Libido (6:34) |
| 7 |
| Lima (7:41) |
| 8 |
| Roxy '84 (8:05) |
| 9 |
| Re-Swirl (8:32) |
| 10 |
| Mr. Cappuccino (8:10) |
Innen, aztán meg innen tessék beszerezni.Megvenni pedig szíveskedjék az AudioJelly-n! Érdemes. :)
SolarStone bátyánk sem az időt lopja srácok. Az egyik legrégebbi trance guru, Richard John Mowatt bizony már '94 óta üti a vasat és az még mindig meleg. Olyan nagy klasszikusok szülőatyjaként, mint a Seven Cities, Solarcoaster vagy a Late Summer Fields bizony régen belekarcolta nevét a Nagy Könyvbe, de most valami olyannal állt elő, ami még engem is meglepett. Azt hiszitek nem lehet több színt vinni az elektronikus zenei életbe? Tévedtek, és Rich meg is mondja, mennyire:
